Egyre gyakrabban hallani a fosszilis energiahordozók vészes fogyásáról, elsősorban a kőolajéról. A világ 54 kőolajtermelő országából 30 már elérte a haranggörbe csúcsát, összességében a fele elfogyott az olajnak, az 1960-as évek óta csökkent a feltárt kutak mennyisége, ugyanakkor a kitermelés költségei és az igények megnövekedtek. Az emberiség mindinkább a megújuló természeti erőforrások használata felé fordul, mondván vízből, földből és a többi természeti tőkéből végtelen mennyiség áll rendelkezésre.
A kép korántsem ilyen rózsás, elég csak a humuszképződés hosszadalmas folyamatára vagy éppen egy bükkerdő vágáséretté válására gondolni. Ezeknek a folytonos és megújítható erőforrásoknak a fogyasztása hihetetlenül felgyorsult: természeti tájaink nagy része átalakult, erdőket irtottak ki, folyók kanyarulatait vágták át, gyepeket törtek fel és a sort még hosszan folytathatnánk.
A természet árazása
Korábban csak a kimerülő természeti erőforrásoknak volt áruk, holott a természetnek több más ellátó, szabályozó, fenntartó és kulturális életfenntartó funkciója is van (ökoszisztéma vagy természeti szolgáltatások, amelyekről korábbi cikkünket ide kattintva olvashatja).
Ezen szolgáltatások és az ember jóléte között szoros az összefüggés, megbonthatatlan környezeti és működési egységet képeznek. Éppen ezért válik egyre sürgetőbbé ezen javak piacon való megmérettetése, „árazása”, habár a legtöbb természetvédelmi szakember óvakodik a pénzben való kifejezéstől. Európában az öko-öko (ökológia-ökonómia) kutató iskolák nemrégiben kezdték el kidolgozni a természeti vagy ökoszisztéma szolgáltatások rendszerét, majd azokat a módszereket, amelyekkel az egyes gazdasági ágazatok termékeinek előállítása során igénybe vett természeti szolgáltatások pénzben kifejezett értékét mérni lehet. Így vagy úgy, de szükséges a természet „árazása”. Egyrészt minden termék környezetfogyasztással készül, tudatosítani kell a termékek és szolgáltatások környezeti árát. Másrészt mérni kell a különböző termelő ágazatok termékegységre elfogyasztott víz, levegő, terület, energia és a keletkezett hulladék mennyiségét. Harmadrészt pedig törvényi keretek között az elfogyasztott környezet árát bele kell számítani az eladási árba, rá kell venni a termelőket a környezetbarát technológiák használatára.
A GDP nem mindenható
Politikusok, közgazdászok, pénzügyi szakemberek előszeretettel használják a GDP-t egy ország gazdasági fejlődésének bemutatására, ám ez nem áll összhangban az emberi jólét kifejezésével. A GDP csak a termékek és szolgáltatások pénzben kifejezett értékét mutatja, nem méri például a környezeti károkat és az emberi jólétet. Szemléletes példa a 2004-es viharkár okozta tátrai erdőpusztulás, ami megnövelte Szlovákia GDP-jét egyrészt a kitermelt fa mennyiségével és különféle felhasználási módjaival, másrészt a bevont munkaerővel.
Nem vették figyelembe ugyanakkor az erdő különféle ökoszisztéma funkcióit (genetikai erőforrás, éghajlat- és vízrendszerek szabályozása, fotoszintézis, talajképződés, turizmus, stb.), melyek a pusztulás után teljes mértékben eltűntek. Éppen ezért lenne szükség arra, hogy az elfogyasztott vagy eltűnt természeti szolgáltatások árait levonjuk a növekedés mutatóiból, ne pedig hozzáadjuk. Hiába növekszik egy ország GDP-je, ha közben elveszik az élőlények sokfélesége (biodiverzitása) és az élőhelyek egyenlőtlensége (diszparitása), melyek biztosítják a természeti szolgáltatásokat, ezáltal az emberi jólétet.
Cikkünk szerzői Nagy Gergő Gábor és Flachner Zsuzsanna, az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetének munkatársai.
