Vámpírfilm és csehül álló dolgok

Alkonyat – Napfogyatkozás

Folytatódik Stephenie Meyer vegetáriánus vámpír–tinédzserlány fantasyba oltott szerelmi sagája, ezúttal a brit David Slade rendezésében. Az érzelmi (érzelgős) jelenet mellett Slade igyekszik is kidomborítani a küzdelmes képeket, bár két szempontból nehéz dolga akad: a Meyer-bestsellerfolyam legcselekménydúsabb darabjával van dolga, és nagyok a rajongói elvárások is.

A történet szerint a kiindulópontban az szerepel, hogy – ugyebár néminemű kanyart követően – újra egymás ölelő karjában piheg Bella Swan és Edward Cullen. A halandó Bella élete visszatér a régi kerékvágásba, miszerint minden olyan, mint mielőtt a vámpírcsalád, Cullenék elhagyták volna Forks ködös városát. Azonban egy valami változott: fény derült egy súlyos titokra, nevezetesen, hogy Bella legjobb barátja, Jacob Black egy vérfarkas, s ezeknek a fenevadaknak pedig ősellenségei a vérszívók. A lány két tűz közé került, hiába próbálja barátját és szerelmét kibékíteni egymással, mindent elveszíthet, s lassacskán kettészakítja az Edward iránt érzett szereleme és Jacobhoz kötődő barátsága. A nagy kérdés, hogy mi lesz a viszály vége, képesek-e a vámpírok és a vérfarkasok békében élni egymás mellett úgy, hogy ugyanazt a halandót szeretik?

Nem árulunk el nagy titkot: képesek. Szövetség is létrejön közöttük, hogy együtt szálljanak szembe az igazán vad és kegyetlen vérszívókkal – Riley-val, Victoriával –, hogy mentsék a menthetőt (Bellát).

A gyönge színészi játék, a túlzsúfolt motívumok, a sok-sok manír dacára – mondhatunk bármit – az újabb felvonást imádni fogják a rajongók (főleg, ugyebár, a hölgyek), akik mélyérzelmekre vágynak, és ilyen szempontból mindegy, hogy itt a sánta kutya (akinek a harapását a szőrével gyógyítják) hamar utol éretik. Akinek nincs az Alkonyat-mániához affinitása, ne nézze, akinek van, az meg úgysem hagyja ki. Mint majd a kettébontott záró-felvonást, amit a musical-rendező Bill Condon (Chicago, Dreamgirls) visz vászonra. (Ének a vérben?)

Szarul állnak a dolgok

A tavalyi Cannes-i különdíjas rendező (és forgatókönyvíró), a belga Felix Van Groeningen honfitársa, Dimitri Verhulst jelentős nemzetközi sikert aratott regényét adaptálta. A kíméletlen, naturális és nagyjából minden érték iránt tiszteletlen film azt mondja, amit a könyv: az alkoholizmus és a gyereknevelés a kontinensünk fejlettebb csücskeiben is gyakorta találkozik, és a végeredmény: minden merő egy nihil és mocsok.

Itt van például a nagykamasz (tizenhárom éves) kis-unoka, Gunther Strobbe, aki apjával és három nagybátyjával él a nagyanyja házában, egy jellegtelen flandriai vidéken. Napi szinten szembesül a felnőttek által abszolvált tetemes alkoholmennyiséggel, a fölszedett nőcskékkel és a szégyentelen semmittevéssel. Minden körülmény arra mutat, hogy a fiú hasonló sorsra jut.

Ebben a sajátos belga–holland dramedyben (a dráma és a komédia keverésében, kvázi: édesbús vígjátékban) minden olyan, mint a címben: szar. Diszfunkcionális. Semmi sem működik, az emberi kapcsolatok főképpen nem. Groeningen nagy érdeme, hogy ezt a számunkra sem ismeretlen világot nagy hozzáértéssel, empátiával, részleteiben gazdagon (árnyaltan) ábrázolja. S az a legjobb benne, hogy amikor a legszomorúbb és legnyomasztóbb pillanatokat látjuk-éljük, utat enged a humornak, minimum: az iróniának. Nemde ilyen az élet – szar, de azért szeretjük. Pláne, hogy nincs más.