Vegyünk két tárgyat. Az egyik egy Kecskeméten vagy Győrben összeszerelt autó, ami nagy valószínűséggel kamionra kerül, és egy német vagy francia vevőnél köt ki. A másik a zsebünkben lapuló okostelefon, amit valahol Ázsiában raktak össze. Egy idén tavasszal közzétett hazai összefoglaló szerint egy új készülék teljes élete során nagyjából 57 kilogramm szén-dioxid-egyenértéket termel, és ennek kilenctizede már a gyártásnál a levegőbe kerül. Messze-messze tőlünk.
A klímastatisztika hagyományos, területi szemlélete szerint az autó gyártásának kibocsátása a mi mérlegünket terheli, a telefoné viszont nem. Pedig az autót a külföldi vevő használja, a telefont pedig mi. Ezért számol a KSH egy másik mutatót is, a karbonlábnyomot. Ez azt nézi, mennyi szén-dioxid kötődik ahhoz, amit itthon elfogyasztunk, megépítünk vagy használunk, teljesen függetlenül attól, hogy a világ melyik pontján gyártották.
Papíron egész jól állunk
Kezdjük a jó hírrel: a KSH fenntartható fejlődési indikátorai szerint 1990 és 2023 között az ország teljes üvegházhatásúgáz-kibocsátása 95 millió tonna szén-dioxid-egyenértékről 55 millió tonnára esett vissza. Ez 42 százalékos csökkenés, többet faragtunk le, mint az uniós átlag (35 százalék). 2023-ban egyetlen év alatt 8,7 százalékkal esett a kibocsátás, a teljes időszak legalacsonyabb szintjére. Ebben persze benne volt az enyhe tél, az elszállt energiaárak és az, hogy jóval kevesebb földgázt égettünk el. Egy főre vetítve 5,8 tonnával az uniós átlag 80 százalékán vagyunk. A jelenlegi folyamatok azt mutatják, hogy Magyarország megfelelő irányban halad a 2050-re kitűzött klímasemlegességi cél megvalósítása felé.
A javulás nagy részét a KSH ágazati táblái is kirajzolják. A feldolgozóipar üvegházhatású gáz kibocsátása 1990-ben még 26,6 millió tonna szén-dioxid egyenérték volt, 2024-ben 10,9 millió. Ezt csak részben köszönhetjük a modernebb technológiának, egy jókora szelete a rendszerváltás utáni nehézipari leépülésből jött. Röviden szólva: amelyik kohó bezárt, az már nem füstöl. Csakhogy amit ott gyártottak, arra ma is szükségünk van – csak máshonnan hozzuk.
Számít az is, ami a boltból jön
Jöhet is a csavar, hiszen a KSH legfrissebb, 2023-as adata szerint egy magyar lakos karbonlábnyoma 5,15 tonna szén-dioxid volt, a termelési szemlélet szerint viszont 4,76 tonna jutott ránk. A kettő különbsége fejenként nagyjából 0,4 tonna: ennyivel több szén-dioxid érkezik hozzánk termékekbe csomagolva, mint amennyit mi küldünk ki ugyanígy.
Hazánk tehát nettó importőre a kibocsátásnak. A jó hír, hogy a kibocsátás „kiszervezése” nem erősödött: 2010 és 2023 között az egy főre jutó karbonlábnyom 19 százalékkal csökkent, nagyjából annyival, mint a termelési alapú kibocsátás (17 százalék). A két mutató 2022-ben vált el leginkább, amikor a lábnyom 4 százalékkal a 2010-es szint fölé került, 2023-ban azonban ismét együtt estek. Fontos: ezek a számok csak a szén-dioxidot tartalmazzák (ez adja a hazai üvegházgáz-kibocsátás nagyjából háromnegyedét), ezért közvetlenül nem vethetők össze a fentebb említett, az összes üvegházhatású gázt magában foglaló 5,8 tonnával.
Az is sokat elárul, miből jön össze az az 5,15 tonna. 1,45 tonnát mi magunk bocsátunk ki közvetlenül, amikor fűtünk vagy autóba ülünk. 1,40 tonna a hazai termeléshez köthető. 2,31 tonna viszont a becslés szerint külföldön keletkezett, azokban a gyárakban, ahol az általunk megvett termékek vagy azok alkatrészei készültek. A lábnyomunk majdnem fele tehát a határon túl van. Hogy a két szemlélet között mégis csak 0,4 tonna a különbség, az azért van, mert a hazai termelés kibocsátásából fejenként 1,91 tonna exporttermékekben – például a Győrben vagy Kecskeméten gyártott autókban – hagyja el az országot. 2,31 tonna be, 1,91 tonna ki: ez adja a különbséget. A KSH módszertana ráadásul óvatos: azzal számol, hogy az import hasonló technológiával készült, mint a hazai termelés, holott a kevésbé fejlett gazdaságok jellemzően „karbonintenzívebben” gyártanak. A valós szám így még magasabb lehet.
Hogy melyik ágazat viszi a prímet? 2023-ban a termékcsoportok szerinti bontásban az építőipari termékekhez – elsősorban a beruházásokhoz – kapcsolódott a legnagyobb karbonlábnyom, ezt az energiaellátás és az élelmiszeripar követte. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az építőipari vállalatok saját kibocsátását, hanem az építőipari termékekhez és beruházásokhoz kapcsolódó teljes karbonlábnyomot jelenti. Ez az érték 2023-ban ugyan csökkent, a KSH szerint azonban elsősorban a beruházások visszaesése állt a háttérben.
A KSH idén júniusban megjelent Körforgásos gazdaság című kiadványa egy másik oldalról mutatja meg ugyanezt. Magyarország anyaglábnyoma, vagyis az, hogy a fogyasztásunkhoz világszerte mennyi nyersanyagot kell kitermelni, 2010 óta 1,4-szeresére nőtt. Ez az egyik legnagyobb növekedés az unióban. A tizenhat környezeti mutatót összesítő fogyasztási lábnyomunk 2024-ben 2,9 bolygónyi volt. Ez jobb az uniós átlagnál (3,15), csakhogy 2010 óta 20 százalékkal nőtt, az EU-ban pedig csak 6 százalékkal. Egy másik, eltérő módszertanú mérés, a Global Footprint Network ökológiai lábnyoma szerint Magyarország túlfogyasztási napja június 24., vagyis, ha a Föld minden lakója úgy fogyasztana, mint mi, a bolygó egy évre szánt megújuló erőforrásai bizony fél év alatt elfogynának.
Nincs hová bújni az autózás elől
Van egy terület, ahol semmilyen nézőpontváltás nem segít, ez pedig a közlekedés. A közlekedési ágazat esetén (melybe beletartozik a közúti közlekedés, a vasúti közlekedés, a belvízi hajózás, valamint a légi közlekedés, a nemzetközi légi fuvarozást is beleértve) az üvegházhatású gázok kibocsátása tényleg itthon keletkezik – és nő. A KSH szerint 1990 óta 60 százalékkal emelkedett, ami bő kétszerese az uniós átlagnak (26 százalék).
1990-ben a közlekedés az összes kibocsátás tizedét adta, 2023-ban már 27 százalékát, az utóbbi években ez lett a legnagyobb kibocsátó ágazat. A KSH szerint a növekedést elsősorban a bővülő autópark és a fuvarozott áru egyre nagyobb mennyisége hajtja. A szállítással és raktározással foglalkozó cégek kibocsátása 2022-ben 8,3 millió tonnára ugrott, és bár 2024-re 6,3 millió tonnára mérséklődött, még így is több, mint 1990-ben volt. Az utakon átzúgó kamionok egy része épp az exportra gyártott termékeket viszi, vagyis itt fordított a helyzet: ebben az ágazatban mi viseljük más országok fogyasztásának kibocsátását is.
Mit kezdjünk mindezzel a pénztárnál?
Annyi biztos, hogy a hazai kibocsátás csökkenése valódi eredmény, de nem a teljes kép. Az EU is számol azzal, hogy a szennyezés egyszerűen máshová költözhet: idén január 1. óta élesben működik a karbonvám (CBAM), amely az acél, az alumínium, a cement vagy a műtrágya importjánál beárazza a gyártáskor kibocsátott szén-dioxidot. A karbonvámnak elsődlegesen az is célja, hogy megfékezze azt, hogy EU-s cégek kitelepüljenek az unión kívülre, a klímaköltségeket megkerülve, és így egyenlő versenyfeltételek maradjanak. Az első tanúsítványokat jövőre kell megvásárolni, és már az is felvetődött, hogy 2028-tól háztartási gépekre és járműalkatrészekre is kiterjesztik.
A vásárló dolga viszont elvben jóval egyszerűbb. Ha egy telefon kibocsátásának kilenctizede a gyártásnál keletkezik, akkor a legkisebb lábnyommal az jár, aki tovább használja a régit, megjavíttatja, vagy épp egy felújított darabot vesz. Ugyanez igaz a ruhára, a bútorra és a mosógépre is. Egy szó, mint száz: lehet, hogy a gyár kéménye ezer kilométerre füstöl, de az már rajtunk is múlik, hogy elindul-e érte a gyártósor.
