A Politikatörténeti Intézet Veszély, veszteség, trauma. Magyarország 1919–1920 című tudományos konferenciáján elsősorban Hajdu Tibor előadása fókuszált az elszalasztott lehetőségekre.
Az 1867-es kiegyezés az osztrák és magyar vezető körök alkujaként született meg, amelynek során a Monarchia területén élő tucatnyi nemzet sorsáról is döntöttek, ám szempontjaikra a rendezéskor nem voltak tekintettel. A cseh, horvát, román és egyéb nemzeti körök kezdeményezései a későbbiekben visszatérően jelezték, hogy az adott keretekkel korántsem elégedettek. A Monarchia vezető köreinek – és a magyar eliteknek – viszont már a világháború kitörése előtti években is túl nagy volt az ár, amit az esetleges kompromisszumért kellett volna fizetni.
Az első világháborúig nem akadt olyan külső erő, amely komolyan kétségbe volna a fennálló viszonyokat. Ugyanakkor az Osztrák-Magyar Monarchia egyensúlyozó szerepe – amelyre a 19. században még lehetett hivatkozni – a századforduló utáni években az antant és a vele szembeálló szövetségi rendszer kiépülésével értelmét vesztette: milyen féket jelenthetett volna Anglia vagy Franciaország számára a Monarchia azok fő keleti szövetségesével, Oroszországgal szemben? Azzal az Oroszországgal, amely határozott elképzelésekkel rendelkezett a balkáni befolyásának növelésére és a Monarchia – valamint a Török Birodalom – térképének átrajzolására.
Nem vol semmi kőbe vésve
Az antantbeli szövetségesek pedig elfogadták a cári hadicélokat: 1914-ben a Szerb Királyságnak a boszniai, dalmáciai területekre vonatkozó igényeinek elismerése, illetve Kelet-Galícia megszerzése számított hivatalos célnak. A radikálisabb moszkvai elgondolások viszont a Monarchia teljes feldarabolásával, új államok megjelenésével számoltak. Ezekkel a tényekkel a magyar vezetés is tisztában volt, ám – természetesen – csak a majdani győzelem utáni rendezésről beszéltek a nyilvánosságban.
A trianoni békeszerződésben megállapított határok azonban nem voltak determinálva. Az ugyanakkor vita tárgya, hogy meddig állt fenn a lehetősége annak, hogy a Magyar Királyság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia előnyösebb feltételekkel szálljon ki a háborúból. Hajdu Tibor szerint erre 1917 végéig lett volna mód, ám hogy az konkrétan milyen következményekkel járt volna hazánkra nézve, a frontvonalak és a szövetségi rendszer elmozdulásainak függvényében változott.
1916-ban például alapvetően új helyzetet jelentett a Román Királyság hadba lépése, hiszen a román fél Erdély megszerzésére kapott ígéretet. Igaz, az 1916. decemberi román kapitulációval mindez kétségessé vált.
Féltek a németektől
1917-ben a februári orosz polgári forradalom teremtett új feltételeket. A forradalmi kormány azonban vállalta a háború folytatását, a nyugati szövetségesek pedig elfogadták partnernek. A Lvov herceg kormányában külügyi posztot betöltő kadétpárti Pavel Nyikolajevics Miljukov áprilisban – a háború folytatása mellett – hajlandónak mutatkozott lemondani a területi annexióról és a jóvátételről, majd visszakozott. Hajdu Tibor szerint ez volt az utolsó olyan pillanat, amikor a Monarchia viszonylag kis veszteséggel – az olasz és galíciai területek feladásával – különbékét köthetett volna.
IV. Károly kísérlete – kapcsolatteremtése családtagjai, Sixtus és Xavier hercegek révén a francia vezetőkkel – azonban kudarcot vallott. Károly ugyanis olyan területekre tett ígéretet, amelyekről nem rendelkezhetett, nevezetesen a német Elzász-Lotharingiát ajánlotta a franciáknak. Majd mikor a francia miniszterelnök, Clemenceau kiszivárogtatta az ügyet, nyilvánvalóvá vált, hogy a Monarchia vezetése jobban tart a német szövetségesétől, semmint az integritását fenyegető erőktől.
Bárki győzött volna…
Sipos Péter viszont arra figyelmeztetett, hogy Woodrow Wilson 1918 januárjában nyilvánosságra hozott 18 pontja sem számolt az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásával, illetve Lloyd George brit miniszterelnök is csak februártól vette komolyabban fontolóra a Monarchia felszámolását. Ugyanakkor a trianoni békével kapcsolatban látni kell, hogy az a nyugati hatalmak számára nem Magyarországról szólt, hanem a környező új államokról, a Lengyelországtól Romániáig terjedő – Németországtól és a bolsevizálódó Oroszországot is elszigetelő – biztonsági övezet megteremtéséről.
Ám még német győzelem esetén sem maradhatott volna minden a régiben. Ormos Mária megjegyezte, nekünk végünk lett volna, ha Oroszország végig bent marad a háborúban, végünk lett volna, ha Németország győz, de úgy lett végünk, hogy az antant győzött. A breszt-litovszki béke után ugyanis a német birodalmi fantázia meglódult, a nagy Mitteleurópa tervezetben Magyarországnak korántsem jutott volna kitüntetett szerep a lengyel, balti, ukrán és balkáni területeket is magában foglaló befolyási övezetben. A Monarchiával kötött vámszövetségi szerződés előkészítésének például a Magyar Királyságot nem is tekintették tárgyaló félnek.
