Angol rendezte az egyik legjobb erdélyi filmet

Olyan hang, amit régen hallottunk csengeni, erről a vidékről vagy vérszegényen-unalmasan (Zsigmond Dezső: Boszorkánykör), vagy a kusturicai balkáni haláltáncot jellemző modorosságban és túl-harsányan (Tony Gatlif vonatkozó filmjei) szoktak szólni. A maga egyszerű és egyszerűségében költői hangján nem.

Többnyire nem is tudjuk, micsoda (folklór-) kincseknek vagyunk a birtokosai, erőltetjük a modernséget, hol jobban, hol rosszabbul, aztán egy-egy kiváló alkotó a maga kiváló alkotásával – mint mondjuk Hajdu Szabolcs a Bibliothéque Pascal című filmjével, csak nyilvánvalóan más előjellel, más megközelítésben –, és tátjuk a szánkat. Mert Strickland filmje olyan, hogy tátjuk, megírt könyvvel – az érdem az övé –, megírt szerepekkel – amiket kiválóan ad elő a két főszereplő, Péter Hilda és Pállfy Tibor – valós fordulatokkal és izgalommal. Aki azt gondolná, a ballada levitézlett műfaj, és jobb ha meghagyjuk Arany Jánosnak és érettségi tételnek, téved. Itt életre kel, működik – és hat. (Rám ballada még nem volt ilyen hatással.)

Úgy tűnik, egy kívülálló tiszta szeme kellett, hogy kincset lásson bennünk, merthogy Strickland alkotását tavaly Berlinben Arany Medvére jelölték, őt magát pedig (ugyancsak az előző évben) az Európai Filmakadémia „Az év európai felfedezettjének” titulálta. Kapásból, első nagyjátékfilmje elkészítését követően.

A thrillerként aposztrofált Varga Katalin balladája a magyarföldön igen jelentős hagyományokkal és múlttal bíró ballada műfaját tölti meg újult erővel, tartalommal – és halállal. Mert itt a bosszú van a terítéken – amely lényegre törésében és elemi sorsformálásában a görög tragédiákkal rokon –, nevezetesen, hogy a hazulról a férje által elkergetett gyermekes asszony (a vád: fiúk, Orbán – Tankó Norbert – zabigyerek) útnak ered, először azt füllentve – kisfiának és nekünk, a nézőknek –, hogy a nagyanyai oltalomba, valójában, hogy felkeresse Orbán valódi apját – egykori (eltitkolt) erőszaktevőjét. Merthogy célja, hogy bosszút álljon a tizenegy évvel korábban történtekért. Ám amikor az asszony a Kárpátok bércei között – ott, ahol egykor megesküdött, hogy soha többé nem teszi be a lábát – megtalálja a tettest (Pálffy Tibor), kiderül, hogy a férfi alapvetően derék, jóra való, nős ember.

Mondhatni, ez adja a film egyik nagy erejét, a bűnös egyáltalán nem alávaló lélek, egyszer engedett az ördögi vágyak vonzásának, és azóta is hordja gaztette terhét, és legszívesebben véget is vetne életének – ezt mondja is –, csak hát szerető, ártatlan, bizakodó felesége van. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a csúnya kisiklás tulajdonképpen bárkivel, bármikor megtörténhet. Amiért természetesen fizetni kell, a sors nem kegyes (hanem igazságos, hiszen egyensúlyra törekszik) – és az idő nem tényező. Mindegy, hogy tegnap vagy tizenegy éve történt. S ha Katalin is vérrel akarja magát a mocsoktól megtisztítani, számolnia kell azzal, hogy a vér vért szül. Gyaníthatóan számol is vele.

A film balladai világa tökéletes, magába szippant. Ezeken az archaikus vidékeken úgy élnek (ölelnek és ölnek stb.) az emberek, mint ezer éve, ezen az autó, a közműhálózat vagy a mobiltelefon sem változtatott. A kimondott szavaknak súlya van, és az égbeszökő fákból álló erdőről is tudjuk biztosan, hogy nem azért sötét, mert nem esik oda a fény, hanem sötét titkokat rejt. Nagyon örülünk, hogy végre egy olyan erdélyi filmet láthattunk, ami sikerrel elkerülte a kliséket, és egész egyszerűen rabul ejt.