Art business a múzeumban…
Egy újabb aktuális világsztár érkezett Budapestre, Glenn Brown brit festőművész. Dübörög is a marketinggépezet a Művészetek Palotájában. Az 1966-os Glenn Brown a kilencvenes években a brit művészeti életbe berobbant festőgeneráció egyik legsikeresebbje, aki a festészetet, mint témát állítja vizsgálódásának középpontjába. A művészettörténet ismert és kevésbé ismert alkotásait vagy a populáris kultúra képeit reprodukálja nagyméretű festményein. Korokat, stílusokat kever, virtuóz technikával. A mesterségbeli tudást szembeállítja a modern digitális képalkotási eljárásokkal. Aprólékos ecsetvonásokkal megfestett vásznai akár hatalmasra nagyított reprodukcióknak is tűnhetnek.
Brown az eredetiség mindenhatóságát is megkérdőjelezi: Rembrandt vagy Dalí műveit másolja; ez utóbbi miatt a Dalí-alapítvány a kilencvenes években be is perelte a Turner-díjra jelölt művészt. Glenn Brown a legjobban csengő nevek közé tartozik a nemzetközi műkereskedelemben, ami többek között az amerikai galeristájának, Larry Gagosiannek is köszönhető, akit az Art Review 2009 egyik legbefolyásosabb véleményformálójának választott. Brown képei csillagászati összegekért cserélnek gazdát a legnagyobb londoni és New York-i aukciókon. A kiállított műtárgyak a világ legnagyobb kortárs gyűjteményeiből és hollywoodi sztároktól kerültek az átfogó válogatásba, az életmű minél teljesebb bemutatása érdekében.
Szemnek a blues
Van egy izgalmas hely Budapesten: a FUGA. Itt az építészet és a kultúra kéz a kézben jár, itt a különböző művészeti ágakból érkező kortárs alkotók az építészet és a társművészetek kapcsolatát kutatják. A FUGA képzőművészeti kiállításai is ebbe a koncepcióba illenek. Február 18-ig Kőnig Frigyesnek, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorának a kiállítása látható Blues címmel. Az ő művészi munkáiban az építészet és a képzőművészet egymással kölcsönhatásban áll, nála az építészeti irányultság egyfajta útkeresés, a megújulás lehetősége is. Kőnignél a térábrázolás, az archaikus, reproduktív megjelenítés az egyik alapelv. Ebből a megközelítésből festészeti, vizuális problémákat jár körül, a látást, a térarányokat, a különböző nézőpontok látványmódosító hatását vizsgálja, autonóm művészi, esztétikai értékű műveiben. A tudományos gondolkodást emeli be a művészetbe. Kőnig egyszerre elhivatott történész, szenvedélyes topográfus, elmélyült alkimista, anyagokkal kísérletező művész. Képei olyan a szemnek, mint a fülnek a blues.
Bolond világ
Székesfehérváron a Szent István Király Múzeumban. Gerhes Gábor képzőművész számos kulturális áthatást emel be munkáiba, megmozgatva a teret és a szellemet. A március 15-ig látható kiállítás a kollektív ismeret/megismerés/tudás alakulásának és alakításának reprezentációs módszereiről és formáiról is szól. A kiállított új munkák önálló elemként használnak olyan közismert reprezentációs/installációs formákat és eszközöket is, mint a klasszikus wunderkammer, a sorozat, az enteriőr, a szemléltető ábra, modell, életkép, dioráma vagy ezek illusztrációi és fotódokumentációi. Górcső alá kerülnek a szokatlan helyzetek és a tárgykultúra, a fogyasztási kultúra különös mechanizmusai, a rendszerváltás utáni jelenségek. Ha csak bolond lenne, de…
Útkereső
A Godot Kortárs Kulturális Intézetben Tamási Claudia legújabb tárgyaiból nyílik kiállítás február 9-én este 8 órakor. A dobozképekből és nyomatokból álló útkereső sorozat az életben előforduló fontos kérdésekre keresi a választ, önvizsgálat segítségével. Ki vagyok én? Mi lesz velem? Hová tartok? Hogyan oldok meg feladatokat? A dobozképek a művész belső világára, a bezártságra utalnak, a négy fal magányára. A nyomatok egyszerre idézik fel a térképet és a társasjáték terepét, ahol miniatűr méretben jelenik meg az alkotó, akár egy bábu. Nincs előbbi vagy utóbbi, lent vagy fent, bármikor léphetünk ugyanarra a terepre. Itt a kocka dobjon egyet…
Tunning VI
A Memoart Galériában 2010. február 28-ig Elekes Károly bájos giccsekből újrateremtett meggyőző világa tekinthető meg. „Elekes kiválóan ismerte fel, hogy a giccsek, a naiv és dilettáns munkák nemcsak a művészettörténet legkülönbözőbb korszakaiból származó toposzokat őrizték meg számunkra. Még ha részben devalválódott, deformálódott és töredékes módon is, de közhelyeik mélyén az emberi kollektív tudattalanból származó archetípusokat hordoznak. Saját tudatalattijára hallgatva ezekből a lenézett alkotásokból tárja fel azokat a szimbolikus képzeteket, amelyek mára jórészt elvesztek a konzumtársadalomban élő ember számára. Elekes „reciklációs” festészetének feltehetőleg van egy társadalom- és kultúrkritikai éle, hiszen nem lehet véletlen, hogy kiindulási pontjául nem művészek, hanem outsiderek alkotásait választja. Nyilván komoly kompromisszumokat is kell kötnie a gyenge minőségű alkotásokkal való párbeszédben. A végeredmény mégis őt igazolja, hiszen „reciklált festményei” – mint láthattuk – autonóm, mély jelentéstartalmakkal és meglepő esztétikai értékekkel bíró alkotások. És nem „intellektuális szemetek”! – írja a képekről Sturcz János művészettörténész. Beletrafált, édeskés dobostorták, vásznon, olajjal…
Francia mesterművek Moszkvából
A Szépművészeti Múzeum és a moszkvai Puskin Múzeum páratlanul gazdag gyűjteményéből válogatott és hozott Budapestre egy kollekciót. A kiállított ötvenöt mű a francia festészet egyik legjelentősebb időszakát a XIX. század közepét és a XX. század elejéit fogja át. A fauve-ok, a kubisták, az első avantgárd mozgalmak fontosabb művészei kerültek a falakra Courbet, Corot, Degas, Manet, Monet, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec, Cézanne, Matisse és Picasso.
A képanyagot Ivan Morozov és Szergej Scsukin – korabeli orosz milliomosok, textilmágnások alapozták meg – tőlük a Lenin-fiúk kollektivizálták még a kommunizmus hajnalán 1917-ben. A két moszkvai gyűjtő nemcsak remek érzékekkel vásárolta az alkotásokat, hanem a gyűjteménynek otthont adó palotájuk is nyitva állt a fiatal, művészet iránt fogékony társaság előtt, akik így még azelőtt találkozhattak a francia festők alkotásaival, mielőtt azok igazán ismertté váltak volna. A bolsevik hatalomátvétel után Scsukin és Morozov festményeik nélkül elhagyták Oroszországot. A képek a 20-as évek végén a Modern Nyugati Művészet Állami Múzeumába kerültek, majd a második világháborút követően, Sztálin döntése alapján a Puskin Múzeum és az Ermitázs raktáraiba, ahonnan csak a 60-as években kerülhettek ki újra a nagyközönség elé. A megatárlat kapcsán felmerül egy bizonytalan kérdés. Az a becslések szerint is minimum 60 ezer, gyűjteményekből, banki és múzeumi trezorból a második világháborút követően elhurcolt magyar műtárgy mikor kerülhet ismét a Szépművészeti tereibe?…
