A metróban még jól álcázták magukat, aztán a sportcsarnok melegében lekerülő kabátok és dzsekik alól egyből kivillantak a flitteres topok és miniruhák. Igen, a hölgyek többsége egy forró és szexi estére készült a még mindig sármos énekessel. A hangulatot a mindössze 20 éves Florence Rawlings alapozta meg jazzdalaival, aki legutóbb Katie Melua stuttgarti koncertjén lépett fel. Majd nem sokkal 9 óra után tapsolással, fütyülésekkel sikerült kicsalogatnia a közönségnek Tom Jonest, aki a Sugar Daddy című számával belecsapott a közel kétórás show-ba. Már az első számok között olyan slágerek röpködtek, mint például a Thunderball és a Delilah, ám az új albumáról (24 hours) is csempészett bele dalokat (If Should Ever Leave You, Give A Little Love, Never, stb.).
„Jól nyomja az öreg” – állapította meg egy mellettem ülő, és ezzel a véleményével nem volt egyedül: a lábdobogások alapján az egész szektor – s nem túlzás, ha azt mondom, hogy az egész Aréna – ritmusra mozgott. S mikor a koncert felénél felcsendült a She’s A Lady száma, a székeken ülő nők (a küzdőtéren is ülőhelyek voltak kialakítva) már nem bírtak magukkal és berohantak a színpad elé, hogy ott csápoljanak a dögös hangú énekesnek. Ám nem telt bele sok idő, a felső emeletről is megindult az áramlat, és az eleinte kissé visszafogott koncerthallgatás vad bulizásba csapott át. Ki a küzdőtéren, ki az emeleten székéből felállva, ki pedig a kijáratokban táncolt Tom Jones olyan régi és új slágereire, mint a Kiss, It’s Not Unusual, What’s New Pussycat, Burning Down The House, Sex Bomb vagy az új albumáról választott buliszerzemény, a Take Me Back To The Party.
Tom Jones pedig fiatalokat megszégyenítő módon pörgött, ugrált, csípőmozgásaival pedig még jobban vadította a tomboló hölgyeket, akik ugyan nem dobáltak be bugyikat a színpadra, de egy-két, szívecskés transzparenssel és sikításaikkal folyamatosan jelezték rajongásukat. A walesi énekes pedig csak tovább fokozta a gyengébbik nem feltüzelését: hol a hasát villantotta ki a fekete ingéből, hol a cipzárját huzigálta fel-le, hol pedig – valószínűleg Jackótól ellesett mozdulattal – a férfiasságát simogatta.
A közönség pedig csak énekelt vele, tapsolta a ritmust, visszhangozta mindegyik dala után az „Oh yeah!”-t, ám végül három ráadásszám után 11 óra körül kénytelen volt megválni a legendás Hangtól, aki immár büszkén vállalja ősz haját és szakállát. Oh yeah!
