A zselici dombok között eredő Almás-patak a mai vár körül húzódó hajdani lápot tóvá duzzasztotta, amelyből egy kis sziget emelkedett ki. Ennek az északi részén épült egy kis vár, amelyet „Az egri csillagok”-ból mindenki által jól ismert enyingi Török Bálint komoly erődítménnyé építtetett át három sarokbástyával és hármas vizesárokkal ellátott külső várral. Az Oszmán Birodalom a mohácsi csata – 1526. augusztus 29. – után még nem, de Buda elfoglalása, 1541. augusztus 29. után megkezdte a Magyar Királyság szétszabdalását, bekebelezését.
„Szolgálni akarok”
Az 1543-44. évi szultáni és az 1552. évi hadjáratok során nagyot harapott ki a magyar állam testéből. Az oszmánok 1552-ben még a Balaton fölé is behatoltak, elfoglalva Veszprémet. A Dunántúlon már csak a magyar kézen lévő Szigetvár nyúlt be mélyen a kompakt egységet képező hódoltsági területbe, védve a magyar falvakat a meghódolástól, egyúttal megálljt parancsolva az oszmánoknak. Ali pasa 1556-ban 41 napig ostromolta a várat, ám Horváth Stansits Márk kapitánynak sikerült az erősséget megtartania.
A vár madártávlatból (forrás: Civertan Grafikai Stúdió)
Az igen nagy vártartománnyal rendelkező, veszélyeztetett erősség élére a király Zrínyi Miklós dunántúli országos főkapitányt – saját kérésére – nevezte ki. 1566 áprilisában már szinte egész Európa tudta, hogy az Oszmán Birodalom győzhetetlen császára, a fényességes padisah, az öreg Nagy Szülejmán (1520-1566) ismét Magyarország ellen indul. Jól tudta ezt Zrínyi is, aki elhatározta, hogy nem menekül, sőt inkább bezárkózik Szigetbe, s akár élete árán is, de hűen szolgál.
Zrínyi Miklós végrendelete, 1566. április 23.
„…szolgálni akarok legelsőben Istennek, azután ő Felségének, a mi kegyelmes urunknak, a keresztény közösségnek és az édes Hazának”
Húszszoros a túlerő
Augusztus 1-jén az oszmán sereg – mintegy 55 ezer fő 17 faltörő és 280 különféle nagyságú ágyúval – megérkezett Szigetvár alá, s megkezdődött a körülzárás művelete. Ezzel egy időben bent a várban két eskü is elhangzott. Az elsőt Zrínyi mondta, majd a katonák és a polgárok – mintegy 2500 fő.
„Megfogadtuk a nagy Isten nevére, hogy mind eképen bezárkózunk Szigetbe, mert kívánunk különösképpen a kegyelmes Istennek, a császári és királyi fölségnek, a keresztény közösségnek s eme végső romlásra jutott édes hazának hűen, állandóan derült orcával, vérünk ontásával és ha a sors úgy kívánná, halálunkkal és fejünk elvesztésével is szolgálni…” Az esküre a várkapu mellé felállított fakereszt emlékeztette a védőket.
A négyes tagolású erődítmény első része, a gyengén megerősített Újváros csak három napig tudott a hatalmas tűzerőnek ellenállni. Ennek eleste után az Óváros következett: Szokoli Mehmed nagyvezír és Ali Portuk három napon át éjjen-nappal lövette az Óváros kapuját és a falakat, mire rés támadt.
Az ellenség megkezdhette a rohamozást, de Zrínyi katonái sorozatban verték vissza a törököt. Ám a falakon a rések egyre nagyobbak lettek, s ezzel párhuzamosan a támadások is egyre erősebbek és egyre vadabbak. A rohamok nagy emberveszteséget követeltek az ellenségtől, ám a védőket is tizedelte: Zrínyi 11 nap alatt 1200 embert veszített.
A király tétlenül nézte a haláltusát
Zrínyi Miklós és Nagy Szulejmán (festett selyemkép, Tóthné Pálmai Katalin)
Augusztus 21-én a főkapitány előtt nyilvánvalóvá vált, hogy fel kell adnia az Óvárost is, ám a visszavonulás útját elállták a betóduló janicsárok: a szörnyű véres rohamban a holttestek egész halmokban feküdtek szerteszét. A védők is hibát követtek el, túl hamar zárták be a kaput, s legalább 300 társuk rekedt kint. A várbeliek konok elszántsága és az ostromlók nagy vesztesége – az ostrom során kb. 11 ezer török veszett el – teljesen megvadította az ellenséget: azokat a vitézeket – Kürtös Jánost és társait –, akik nem tudtak a várba bemenekülni, s élve kerültek a kezükbe, páncélostul, sisakostul azonnal nyársba húzták.
Most már nem is a vár vagy nem csak annak elfoglalása volt a tét, hanem az ellenállók megtörése, megsemmisítése, a bosszú… És a magyar királyi sereg nem sietett a fontos végvár felmentésére: lábhoz tett fegyverekkel Óvár környékén állomásozott.
A végsőkig kitartani
A hosszú ostrom alatt a janicsáraga a környékbeli magyar parasztok ezreit hajtotta a vár alá, hogy az azt védő tó vizét elvezessék és a tófeneket betömve töltéseket építsenek a vár két legerősebb bástyájához. Zrínyi kénytelen volt a korbáccsal munkára kényszerített keresztényeket is lövetni… A vár falai ellen augusztus 26-án és 29-én – ez Keresztelő Szent János névnapja, egyszersmind Szulejmán szerencsenapja – volt a legvéresebb roham.
Szeptember 5-én a várkapitány által korábban építtetett erős, kettős palánk védmű (amely elé puskaport is beástak), az oszmán aláaknázás következtében felrobbant és kigyulladt megölvén a védők egy részét. A tűz nyomában a törökök újabb rohamot indítottak, amelyet ugyan Zrínyi személyes jelenléte és példamutató ellenállása visszavert, de a lángok tovaterjedését nem tudták megakadályozni. Több roham visszaverése után egy újabb, s a szigetiek sorsát végleg megpecsételő katasztrófa következett be: a Nádasdy-bástya elé beásott lőpor felrobbant szétvetve az építmény egy részét.
A hetek óta tartó hőségben támadt viharos szél szétfújta a pernyét, s a szomszédos raktárépületeket lángba borította. A felrobbant bástya felől pedig a janicsárok rohamosztagai tűntek fel. Egyetlen út maradt a védők számára: a hídon keresztül gyorsan visszavonulni a kicsiny belső várba. Aki kint maradt, annak nem volt kegyelem… Azonban a várban alig volt fegyver: puskapor még akadt, de golyó és egyéb szükséges dolog nem volt. Kevés liszten kívül a vár egyetlen kútjában alig volt víz.
Mellyében és homlokán ütötte az golyóbis
A külső vár bástyáin maradt magyar ágyúkat pedig az ellenség megfordította, torkukat immár a belső vár felé meresztették. Mindezek ellenére a bennrekedtek két napig kitartottak. A hosszú ostromtól azonban már „az iszlám serege is egészen kimerült”: az agg Szülejmán ekkor halott volt, s a török katonák, lovak, öszvérek, tevék tömegesen pusztultak az éhségtől. A táborban a vérhas is pusztított (az agg szultán is ebbe halt bele).
Zrínyi és Szulejmán emlékműve Szigetvárott
Amikor azonban a belső vár tetőzete a gyújtóbombáktól tüzet fogott, elérkezett a végső óra. Zrínyinek csak a megadás vagy a dicső halál közti választás lehetősége maradt. Díszruhába öltözött, majd utoljára felemelte szavát szeretett katonái felé:
„Testvéreim, vitéz katonák!
Íme mindnyájan látjuk, hogy mire jutottunk. Az Isten bűneinkért büntet bennünket. Nem az ellenség nagy száma, sem vitézsége, hanem a nagy tűz és a régóra tartó szárazság győzött le bennünket. Úgy illik, hogy utolsó óránkban az Istentől ezt a ránk bocsátott büntetést alázatos lélekkel és hálás szívvel viseljük…. Rajta tehát vitéz katonáim, menjünk ki a külső várba, bátran ütközzünk meg az ellenséggel, és haljunk meg dicsőségesen. A hősi halál mindannyiunknak örök hírt és dicsőséget fog szerezni. Én valamennyiünk között az első akarok lenni, és előttetek fogok járni, ahogyan én fogok tenni, ti is úgy cselekedjetek. Higgyétek el testvéreim, hogy még a halálban sem hagylak el benneteket. Rajta tehát, előre.” – voltak Zrínyi utolsó szavai, amint azt belső inasa, Cserenkó Ferenc (Črnko) lejegyezte.
A szigeti hős halálát dédunokája, Zrínyi Miklós örökítette meg a Szigeti veszedelemben: „Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,/De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti:/Mellyében ez esett, más homlokán üti,/Vitézivel együtt az földre fekteti. Angyali legio ott azonnal leszáll,/Dicsérik az Istent hangos musikával./Gábriel bán lelkét két tized magával,/Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.”
J. Újváry Zsuzsanna
Cikkünk szerzője Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, egyetemi docens.
