A fesztivál területére való bejutás többé-kevésbé zavartalanul folyt, parkolóhelyet sem volt olyan nehéz találni, mint előző évben, és mint ahogy arra számítottunk. Utunkat sok fürdőruhás fiatal és még több jegyüzér szegélyezte, akik nyilván a tavaly irreálisan magas áron eladható jegyek értékesíthetőségén (ami azért az ötvenezer forintért vásárolt napijegy esetében persze csak városi legenda) felbuzdulva nyári bevételüket akarták megalapozni.
Öltönyös-izzadós műsor skás beütéssel
Bosszankodó tekintetek kereszttüzében, de viszonylag hamar, tíz perces várakozási időn belül sikerült belépni. Az is kiderült, hogy a Balaton Soundra bejutni akarók 95 százaléka előre megvásárolt jeggyel állt sorban. Első utunk a Heineken színpadhoz vezetett, ahol a dub brit spílereinek bandája, a Dub Pistols játszott. A programfüzetet látva először kicsit meghökkentünk, hogy miért hat órától játszanak, hiszen elég nagy névről van szó, és munkanap lévén ez idő tájt valószínűleg egy csomó ember még éppen úton van a fesztivál felé, de a koncert közben rá kellett jöjjünk, hogy a szervezők értik a dolgukat, fantasztikus hangulatú, napfényfürdős buli (csütörtökön még sütött) volt. A zenekar hozta a formáját, nagyon lendületes, öltönyös-izzadós műsort adtak, erős skás beütéssel.
Fotó: Végh László
Úgy döntöttünk, a Nouvelle Vague előtt még iszunk egy sört, amíg átrendezik a színpadot, az újabb meglepetés akkor ért bennünket, amikor észrevettük, hogy a „korsó” sör (4dl) 450, a dobozos sör pedig 680 forint. Úgy gondoltuk, a fesztiválhangulathoz alapvetően jobban illik a csapolt sör, így ha az lenne a drágábbik, valószínűleg akkor is inkább azt veszi meg a nép, bár persze képtelenség megállapítani, hogy az ár-, íz-, vagy feelingbeli különbség miatt nem láttunk senkit dobozos sörrel.
A Nouvelle Vague-ot elektro-loungeként definiálják, és ez nagyjából igaz volt a koncert repertoárjára is, bár ügyesen bele-bele csempésztek rockos, sőt countrys elemeket is. Az egyik énekesnő láthatóan élvezte, hogy énekelhet és táncolhat, a koncert végén pedig lefeküdt a színpadra, és úgy tűnt, ezt elsősorban maga és nem a közönség miatt teszi, valamint amellett, hogy a publikum férfi tagjai észrevehetően díjazták a hölgy mozgáskultúráját, az egész valahogy mégsem hatott erőltetettnek vagy hatásvadásznak.
Fotó: Végh László
Területszerző harc az Underworldön
Sokan a Nouvelle Vague-ot követő brit techno-duótól, az Underworldtől várták a nap egyik legnagyobb buliját, és őket elnézve nem kellett csalódniuk. A szervezők érdekes látványtervet találtak ki: a műsor közben óriási lufikat eresztettek a tömegbe, ami jó ötletnek bizonyult, hiszen láthatóan lekötötte a közönséget. Aztán mikor legközelebb arra néztünk, a lufik eltűntek és a színpadon hatalmas, színes dekorációs elemek tűntek fel, amelyek nagyon esztétikusan festettek, bár egyikünk sem tudta megmondani, hogy mik azok, hogy kerültek oda, és hogy hová lettek a lufik.
A páros egyik tagja már önmagában is különösen festett, csillogó öltönyben feszített, néha pedig bele-belepengetett a nyakában lógó gitárba. A táncoló tömeg az első pillanattól az utolsóig vigyorogva zúzta végig a koncertet, aminek következtében különböző ugráló, napszemüveges lányok és fiúk közreműködésével percenként két méterrel kényszerültünk eltávolodni az eleinte elfoglalt helyünktől, mert hiába próbáltuk tartani a kellő távolságot, ők előszeretettel tapostak rá a lábunkra, majd pedig mosolyogva foglalták el frissen szerzett plusz húsz négyzetcentiméterüket.
Ezen mély nyomokat hagyó élmény után ismét szükségét láttuk egy-két nem dobozos sör elfogyasztásának, és kicsit meg is éheztünk. Idén is rengeteg étel közül lehet válogatni, nehéz lenne elképzelni, hogy valaki ne találjon kedvére valót.
Mivel érkezés után rögtön a Dub Pistolsra rohantunk, aztán pedig egészen az Underworld végéig nem hagytuk el a Heineken negyedet, körbenéztünk, és konstatáltuk, hogy (túlnyomórészt persze elektronikus határokon belül) minden helyszínen különböző stílusú zene szólt, és mindegyiknek meg is volt a maga közönsége, valamint hogy annak ellenére, hogy első- és hétköznap volt, meglepően sokan voltak.
A fáradtság győzött Cox felett
Ezt követően a Pesti Est sátrat céloztuk meg, ahol éppen kezdődött a warm up, és az MC arra kérte a közönséget, hogy tegye fel a kezét, aki már fürdött a Ba-la-tonnnn-bannn, valamint hogy ne dohányozzanak, mert az egy rossz szokás, mindezt pedig sűrű bigup, bigup ismételgetéssel fűszerezte. Nagyjából negyedóra elteltével azonban Mad Professor is felbukkant, és már a kezdőhanggal megőrjítette a közönséget, az első számtól az utolsóig zseniálisan megszerkesztett, könnyű, helyenként mégis feszes, elsőrangú dub szettet játszott, pont a legjobbkor előkerűlő drumandbassre emlékeztető gyorsításokkal megspékelve.
Fotó: Végh László
A buli után utolsó csepp energiánkat kihasználva még elnéztünk a Samsung Mobile Aréna felé, ahol Carl Cox gondoskodott a hangulatról, és az arckifejezésekből ítélve remekül végezte dolgát, ám bármilyen hangosan lüktetett a zene, éreztük, hogy a fáradtság eluralkodott rajtunk, és hazafelé vettük az irányt.
