A divat megmondja, hogy ki vagy

Audrey Tautouval elfogultak vagyunk. Amióta a Vénusz Szépségszalonban (1999) először megcsodálhattuk kislányos-őzikés báját és tehetségét – rögvest egy másik Audrey, a fiatal Hepburn jutott eszünkbe –, nem tudjuk levenni róla a szemünket. A 2001-es Jean-Pierre Jeunet-film, az Amelie csodálatos élete óta meg pláne, amikor pedig a tavalyi 12. Francia Filmnapok alkalmából Pesten járt – az Egyedül nem megy című filmje promóciója kapcsán –, és alkalmunk nyílott személyesen találkozni vele, végleg eldőlt: belészerettünk. Már 2008-ban szó esett erről a következő filmjéről (hogy forgatja), és izgatottan vártuk a végeredményt. Látva azt megnyugodtunk – és plátói hódolatunk tovább lángol.

Coco Chanel és Audrey Tatou

Mert ugyan az Edmonde Charles-Roux könyvéből a rendezőnő, Anne Fontaine és testvére, Camille Fontaine filmre írt divatnagyasszonyi életrajzi film nem túl drámai – holott a férfiuralommal szemben sikerre törő karakteres emancipált nő története hordozott kellő mélységet –, alkalmasint epizódok, történetecskék egymásba lazán kapcsolódó füzére, vagyis nem éppen megrázó-katartikus alkotás, de mindenképpen figyelemre méltó. Anne Fontaine nem tudott vagy nem akart túlságosan elszakadni az írott matériától, azonban nagy szerencséjére ott volt neki Tautou, aki ragyog a férfiaktól tanuló, majd azokat alaposan leiskolázó Gabrielle „Coco” Chanel szerepében.

A film a francia és a világi módiszemléletet (és parfümhóbortot) megújító asszony életének azon periódusát tárja elénk, amikor egy vidéki mulató színpadáról egy Párizs környéki nemesi kastély érintésével eljut a fővárosba, és megnyitja első szalonját. Madame Chanel öntudatra ébred – és beteljesíti küldetését –, de útja nyilvánvalóan rögös, és a férfiakon át vezet. Látjuk közép-franciaországi kislányként, aki árvaházba kerül a nővérével, és minden vasárnap hiába várja, hogy érte jöjjön az apukája. Látjuk elhaló hangú presszódizőzként, aki egy csapat részeg katona előtt lép fel (akik a dekoltázsába dugdossák a frankokat). Látjuk törékeny varrónőként, aki egy vidéki szabó hátsó műhelyében szegi fel a ruhákat. Látjuk kezdő kurtizánként, aki túl sovány, és akinek menedéket védelmezője-kitartója, Étienne Balsan nyújt a könnyűvérű nőcskék és az éjszakai császárok világában. És látjuk szerelmes asszonyként, aki azt állítja, hogy sosem lesz senki felesége, különösen nem Arthur „Boy” Capelé, a férfié, aki pedig imádja. Összességében a modern értelemben vett nővé váló, finom bájú, kitűnő eleganciájú, a férfiaktól folyton tanuló – és lázadó – Coco Chanelt látjuk.

Azaz hát Audrey Tautout. És bizony – szerelem és elfogultság ide vagy oda – egész egyszerűen jó nézni őt.