Egy teljesen parttalan vita folyik a budapesti közbiztonság kérdéséről. Az egyre inkább látható fővárosi közbiztonsági krízis valójában egy szociális krízis, amelyet az alapos és széles körben egyeztetett szakmai hatástanulmánnyal, részletes tervezéssel és időzítéssel, költségvetéssel meg nem alapozott pszichiátriai és szociális intézmények bezárása okozott. Megfelelő alternatív ellátás biztosítása nélkül. Ezért, bár a közrend fenntartása alapvető szociális érdek, nem halasztható a világszerte elhibázott intézménytelenítés következményeinek a levonása. Van példa, ahol megtörtént, és a megfelelő lépések követték e tanulságok megismerését néhány országban. Magyarországon ez fájóan hiányzik.
Nagyjából 1000-1500 hajléktalan. 3-400 kezeletlen pszichiátriai beteg. Néhány ezer drogos. 3-5 ezer fő palackgyűjtögető. A fenti jelenségek miatt érezzük sokan úgy, hogy romlott a közbiztonság Budapesten
– ezt írta a Facebookon Soproni Tamás terézvárosi polgármester. Az, hogy a hajléktalanság jellemzői világszerte megváltoztak az elmúlt két évtizedben: tény. Az, hogy az utcán látható kezeletlen pszichiátriai betegek száma minden európai és amerikai nagyvárosban megnőtt szintén tény. Tény az is, hogy ez rengeteg helyen a közbiztonságérzet csökkenését jelenti, pedig a biztonságérzet biztosítása az állam egyik legalapvetőbb feladata. Emiatt éri meg adót fizetni, emiatt van bizalom az államban. Az is tény, hogy a romló közbiztonsági helyzet áldozatai között sokkal több a szegény, mint a gazdag. Ezt figyelmen kívül hagyják azok, akik szerint minden közrendet erősítő politika szegényellenes, és a közbiztonság kérdését identitáspolitikailag, pszichologizálóan és a megbélyegzés-elismerés tengelyen helyezik el.
A szociálpolitika egyik legnagyobb célkitűzése az elmúlt négy évtizedben a deinstitucionalizálás (intézménykiváltás), vagyis az a törekvés, hogy a nagy bentlakásos intézmények helyett az ellátásra szorulók kisebb, családiasabb környezetben, a társadalomba jobban beilleszkedve élhessenek. Jó érveket lehetett felhozni mellette. Ha az ezt indokló tudományos kutatások, felmérések és személyes beszámolók nem is, a kulturális alkotások a tömegintézményekről nagyon sokakhoz eljutottak, pontosan látható, mi volt az ellátás kritikája, elég Ratched nővérre és a Szál a kakukk fészkére emlékezni. Sokszor intézményi erőszak, túlgyógyszerezés és indokolatlan kényszerintézkedések, kevéssé eredményes kezelések, hiányzó szakmai felkészültség jellemezték és jellemzik a tömegintézményeket, amelyre Magyarországon is rengeteg példa volt, és van ma is. Ezek a kritikák megalapozottak, és az is érthető, hogy megjelennek a szociális terület intézményeivel szemben szép sorjában: a gyermekvédelemtől a fogyatékosellátásig, az idősellátáson keresztül a hajléktalanellátásig.
