Tízmilliót alig meghaladó lélekszámunkkal mi, magyarok a nyolcvanharmadik helyen állunk a népességszámlistán. Az éllova¬sok: Kína, India és az Egyesült Államok. Az interneten is látható, valós idejű népességszámláló Indiában pörög a leggyorsabban, de ha Magyarországon is létezne hasonló program, az lassan, de biztosan visszafelé számolna. Nem is emiatt kell azonban aggódnunk. Az igazi gond a korösszetétel.
Száz évvel ezelőtt a rossz higiéniai viszonyok, a gyermekek magas száma és az erőteljes halandósági mutatók miatt a piramis alakú kormegoszlás volt a jellemző szerte a világon (a korfa angol neve emiatt ma is „age pyramid” vagy „population pyramid”). Vagyis kiskorúakból volt a legtöbb, idősekből a legkevesebb. Mára nyugodtan átválthatnánk az „age vase” kifejezésre, hiszen egészségügyi, gazdasági és kulturális okokból a világ fejlettebb országaiban a korfa alul összeszűkült, középső része kiterebélyesedett, és igen magasra nőtt. A népesség fenntartásához (vagyis önmagunk reprodukálásához) azonban családonként két gyermekre volna szükség, így korunk ideális korfája egyáltalán nem kellene, hogy hasonlítson egy hosszú, öblösödő vázára, sokkal inkább egy egyszerű, rajzolt ház lenne ideális, amely ugyanolyan széles alul, mint középen, és csak a tetején szűkül össze.
Fotó: Fotolia
A gyermekvárás időszaka
Mint ahogy az egészségügyi statisztikáknál már megszokhattuk, Magyarország a fontosabb demográfiai jelzők tekintetében igen rosszul szerepel a nemzetközi összehasonlításokban. A termékenységi mutatóban az afrikai országok állnak a lista élén (Mali vezet szülőpáronként átlagosan hét gyermekkel), és talán meglepő lehet, de szigorú családpolitikájának eredményeképp Kína már csak a százhatvanadik a listán a maga „1,77” gyermekével – még az Egyesült Államok is megelőzi a távol-keleti országot 2,1-es, ideális mutatójával. Magyarországon alig több mint egy gyermek jut egy szülőpárra (1,34 a vonatkozó szám), vagyis hazánk a legutolsók között szerepel Ukrajna és Lengyelország szomszédságában. A magyarnál is jobban fogy azonban a szingapúri, a makaói vagy a hongkongi: ezekben az országokban egyetlen gyermek vállalása a jellemző.
Hogy akkor mégis miért nem mali állampolgárokkal van tele a világ? Halandóság tekintetében szintén az afrikai országokat találjuk az élbolyban – vagyis Mali előnye kiegyenlítődik. Magyarország azonban nem hozza be lemaradását: harmincadik helye – annak ellenére, hogy az adatok javuló tendenciát mutatnak – meglehetősen elszomorító.
Becsületkassza
A népesség idősödése 2050-re – a jelenlegi politika
fennállása mellett – jelentősen növeli a közkiadásokat az Európai Unió
legtöbb tagországában, így Magyarországon is. Hazánkat azért érinti
különösen érzékenyen ez a tendencia, mert nálunk a legköltségesebb
orvosi eljárásokat igénylő elváltozások – szív- és érrendszeri,
daganatos betegségek – terjednek erőteljesen. Leginkább a nyugdíjak, az
egészségügyi és a tartós ápolási kiadások összege ugrik meg. A
legjelentősebb növekedés 2020 és 2040 között várható.
Az állami
nyugdíjkiadások Ausztriában a 2000-es reformoknak köszönhetően nem
változnak, Olaszországban és Svédországban kismértékben emelkednek. A
legnagyobb – 6,4–9,7 százalékpontos – növekedés Írországot,
Spanyolországot, Luxemburgot és Portugáliát sújtja majd. Magyarországon
a közepesnél valamivel rosszabb, 6,7 százalékpontos növekedést jeleznek
előre.
Forrás: Európai Társadalmi Jelentés, 2008
Talajvesztés
Érdekes, hogy jelenleg – egy-két egzotikus helyet (mint például a Cook-szigeteket) nem számítva – kizárólag Európa keleti felében csökken a népesség. És itt ugyan valamiben elsők vagyunk, ez sem ad okot örömre: a mutató Magyarországon fordult először negatívra 1981-ben, míg Nyugat-Európában ez csak az elkövetkező 20–30 évben fog megtörténni. Hablicsek László, a népességtudományi intézet igazgatóhelyettese szerint az okokat elsősorban a rendszerváltozáskor hirtelen megváltozott viszonyokban kell keresnünk. Megszűnt a nyugdíjaskorig tartó biztos állás, a felsőoktatás tömegessé vált, majd – erre a mai harmincasok jól emlékeznek – a tanulási időszak elhúzódott. Vagyis a fiatalok később önállósodnak, de hosszú távra akkor sem könnyen tervezhetnek, ami nem erősíti a családalapítási kedvet. Egy negatív irányba forduló tendencia ráadásul ördögi körként működik, hiszen ha egy generáció kis létszámú, akkor az azt alkotók gyermekei is kevesebben lesznek.
A legvalószínűbb verzió
A következő tíz évre szóló realista forgatókönyv egy lassú, de folyamatos népességfogyással és hasonló mértékű elöregedéssel számol itthon.
Az élettartam növekedése pozitív tendencia, a népességfogyás első ránézésre nem érinti közvetlenül az embereket, akkor mégis hogyan lesz hatással mindez a mai iskolásokra, az aktív középkorúakra és a nyugdíjas éveik előtt állókra?
Régóta ismert az aggasztó tény: ma az aktív dolgozói kisebbség járulékai fedezik az inaktív többség költségeit, egyszerűen mondva: kevesen tartanak el sokat. 2050-re a 65 év felettiek száma 77 százalékkal nőhet, míg az aktív korúaknál 17 százalékos csökkenésre lehet számítani. De ötven év sem kell ahhoz, hogy mindez drámai szituációhoz vezessen.
A nem csak átvitt értelemben nagy generáció – az ötvenes években születettek – nagy létszámú csoportja 2010 és 2020 körül jut el a nyugdíjaskorba. Ráadásul ez a korosztály nem csak mennyiségi tekintetben különbözik majd a második világháború időszakának gyermekeitől. Nyugdíjasok egy más, eddig ismeretlen „minőségével” kell megismerkednünk: ebben a csoportban már jóval több a diplomás, illetve az a réteg, amely a piacgazdaságban magasabb, jobb életszínvonalat jelentő pozíciókig jutott. Vagyis az őket megillető járadék is magasabb lesz. Ez azt jelenti, hogy a náluk fiatalabb dolgozó korosztályoknak a mostaninál körülbelül negyedével nagyobb terhet kell vállalniuk ahhoz, hogy felmenőiknek az állam megadhassa, ami jár. Lényeges elem az is, hogy a Ratkó-nyugdíjasok a rendszerváltás óta fokozatosan növekvő színvonalú és persze egyre költségesebb orvosi ellátáshoz szoktak.
Három év bónusz
Mi a megoldás – létezik-e egyáltalán? Hablicsek László szerint már nem elegendő, ha csak a demográfiai mutatókon próbálunk javítani. Egy kiszámítható családpolitika és az egészségügyi rendszer fejlesztése mellett számos más intézkedés szükséges a biztosítási rendszer összeomlásának elkerüléséhez. Ide sorolható tipikus reakcióként a nyugdíjkorhatár emelése, ám ezt nem csak gazdasági okok indokolják. Az átlagos élettartam folyamatosan nő, 2020-ra akár három évvel is magasabb lehet, ami nem csak azt jelenti, hogy megnyúlik a nyugdíjaskor, de az egészségügyi fejlődésnek köszönhetően a biológiai életkor egyre kevésbé egyezik a kronológiai életkorral. Ezzel a tendenciával akár jól is lehetne sáfárkodni egy normális társadalomban.
Fontos lépés lehet még a fiatalok korábbi munkába vonása. Ennek hozadéka kettős lehet: nemcsak az aktívak lehetnének többen, de a fiatalok bátrabban vágnának bele a családalapításba. Szintén a dolgozói réteg felduzzasztását szolgálhatja az, ha sikerül munkát adni az alacsonyabb iskolázottságúaknak és más hátrányos helyzetűeknek.
Azon a ponton azonban már túl vagyunk, ahol még célravezető lehet külön egyes mutatókon javítani, hogy „gyarapodjon a magyar” – ahhoz egyidejűleg kell minden tényezőn változtatni.
