Liszenko ukrán parasztcsaládból származott, hírnevét 1927-ben alapozta meg, amikor egy azerbajdzsáni kertészetben téli zöldborsó termesztésével, trágyázás nélkül növelte a föld termékenységét. A tél akkor nagyon enyhe volt, később hiába próbálkoztak a borsó vetésével.) A központi pártlap, a Pravda az ösztönös parasztzsenit, a „mezítlábas tudóst” ünnepelte benne.
Az 1920-as évek végétől a legfelsőbb hatalmi körökből érkező politikai támogatást élvezett. Tökéletesen illett Sztálin terveibe, aki a „cári” értelmiséget „vörös” értelmiségre igyekezett cserélni: nem volt felsőfokú végzettsége vagy tudományos fokozata – írja a National Geographic Olnine.
Sztálin állva hallgatja kedvenc tudósát
A növények tanulnak
Az ukrajnai éhínség és a kollektivizálás okozta mezőgazdasági káosz közepette a sztálini vezetésnek kapóra jött Liszenko, aki a hosszas és költséges kísérletezés helyett gyors és olcsó megoldásokat kínált. Következő „felfedezése” a régen ismert, általa vernalizációnak nevezett technika volt, amelynek során a jobb termést hozó őszi búza kicsírázott magvait hideg vízben áztatta és havon átteleltette, majd tavasszal elvetette.
„Eredményeit” a gyakorlatban szinte soha nem sikerült megismételni, de ő ezért mindig másokat tett felelőssé, vagy szabotázst emlegetett. Meg volt győződve arról, hogy a tervezhető környezeti változások határozzák meg a faji jellegzetességeket, nem pedig a „misztikus” genetikai tényezők.
A mendeli örökléstant az imperializmus termékének, idealista burzsoá áltudománynak tartotta, szerinte a szerzett tulajdonságok örökítése révén egyik növény a másikba alakulhat. Idővel már a darwini szelekció elméletét is idejét múltnak minősítette, és azt állította, az élőlények versengés helyett inkább segítik egymást. Tagadta a kromoszómák és a gének létezését is.
Eltüntetett egy teljes nemzedéket
Liszenko szédületes karriert futott be: 1939-ben akadémikus lett, háromszor kapta meg a Sztálin-rendet, büszkén viselhette a Szocialista Munka Hőse címet és a Lenin-rendet is. ,,Elméletét”, a liszenkoizmust 1948-ban hivatalos irányzattá minősítették. Szakmai ellenfeleit, az „úgynevezett tudósokat” a proletariátus elárulásával, trockizmussal, kozmopolitizmussal, fasizmussal vádolták, majd sorra letartóztatták őket.
Egy teljes biológusnemzedék eltűnt, a szovjet biológia lezüllött. Liszenko helyzete Sztálin halála után is szilárd maradt, mert újabb és újabb ígéretekkel, nagy terméshozamú gabonafélék két-három év alatti előállításának ködképével szédítette Hruscsovot.
Az ötvenes évek végétől egyre hangosabbak lettek kritikusai, egyre több Liszenko-ellenes cikk látott napvilágot, mígnem intézetét feloszlatták, tanait hivatalosan is elítélték. Hruscsov bukása (1964) után a Tudományos Akadémia elnöke bejelentette, hogy Liszenko tanainak kritikával szembeni védettsége megszűnt. A szovjet tudomány és mezőgazdaság csendben visszatért a hagyományos módszerekhez. Liszenko mellőzött, elfeledett emberként halt meg Kijevben 1976. november 20-án.
