Ferdinand Hodler 1853-ban született Bernben, és 1872-ben telepedett át Genfbe, ahol haláláig élt. Témái, az Alpok hegyes-tavas tájai, portrék és megbízásra festett történeti képek avatták hazája meghatározó művészévé, akinek korán akadt néhány hűséges támogatója. Terjedelmes életművének túlnyomó részét mindmáig nagy svájci múzeumok és jelentős magángyűjtemények őrzik. Hodler kezdetben genfi tanára, Barthélemy Menn realista felfogását követte, de tájábrázolásain és életképein hamarosan megmutatkozott az a törekvés, hogy a hangulatos megjelenítésről lemondjon egy eszme, egy tárgy átszellemítése érdekében. Genfi baráti köre, amelybe a párizsi szimbolistákhoz közel álló irodalmárok is tartoztak, hozzájárult művészetének ilyen irányú fejlődéséhez, és ahhoz, hogy végső soron kibontakoztathassa nagyalakos monumentális festészetét.
Hodler megkísérelte gondolatilag alátámasztani panteisztikus életérzéssel áthatott festészetét. A geometria és az új természettudományok bűvöletében a természetből levezetett párhuzamosság alapelvére támaszkodott, amit kompozícióin egyre következetesebben alkalmazott egymás mellé sorolással, tükrözéssel és szimmetriával.
Hodler tájai hazájában, Svájcban mindig meglehetős sikert arattak, monumentális szimbolikus figurális vásznait azonban a maga választotta témákkal és a vonal, a forma, a szigorú képépítés és az önkényes színek által meghatározott egyéni stílussal csak akkor ismerték el, amikor „Éjszaka” című festményét először 1891-ben Párizsban, majd röviddel utána Münchenben, Velencében, Berlinben és Bécsben kiállították. A bécsi Secession 1904-es kiállításától kezdve – ami végre a szakmai diadalon túl anyagi sikert is jelentett a számára – az európai szecesszió vezető egyéniségének tartották; nagy kiállításokra hívták meg, számos kitüntetést kapott.
1914-től haláláig visszavonultan dolgozott Genfben, elsősorban “Pillantás a végtelenbe” és (befejezetlen) “Virágzás” című monumentális figurális kompozícióján, illetve “planetáris tájain”. A Genfi-tavat és a Mont-Blanc hegyláncolatát napfelkeltekor vagy alkonyi fényben ábrázoló utolsó képei sajátságos kifejezői “a természet nagy, derűs harmóniájáról” szőtt látomásának.
A kiállítás, amelyet Katharina Schmidt és Matthias Frehner rendez, a berni Kunstmuseum és a budapesti Szépművészeti Múzeum együttműködésének eredmény, a Schweizerisches Institut für Kunstwissenschaft (a Hodler oeuvre-katalógus kutatócsoportja) közreműködésével jön létre. Hozzávetőleg 130 festményt mutat be (amelyek közül sokat erre a célra restauráltak), kiegészítve a legjelentősebb svájci múzeumokban és magángyűjteményekben őrzött kb. 40 rajzzal, valamint német múzeumok néhány vásznával. A kurátorok olyan kvalitásos válogatást állítottak össze, amely először tekinti át Hodler életművét úgy, hogy annak szimbolista dimenzióját helyezi előtérbe. Csúcspontját remekművek jelentik: az “Éjszaka”, a “Nappal”, az “Érzés”, az “Igazság”, a “Szerelem”, a “Szent óra” és a “Pillantás a végtelenbe”; közülük jó néhány több mint ötven éve nem hagyta el őrzési helyét. A kiállítás külön egységet szentel szerelem és halál központi szimbolikus témájának, amelyet Hodler egyedülálló módon jelenített meg beteg, haldokló, majd halott szerelmét, Valérie Godé-Darelt ábrázoló festményein és rajzain.
A műfajok váltakozásában éppúgy kifejezésre jut a festőre jellemző ritmus, mint néhány képtéma különböző állomásainak példáján Hodler alkotói módszerének folyamat jellege.
A fentiek lehetővé teszik egy nagyhatású művészegyéniség útjának megismerését, akit jelentősen befolyásoltak a 19. század utolsó negyedének és a 19/20. század fordulójának fejleményei, akinek összetéveszthetetlen jellegzetességét és jelentőségét ma a szimbolizmus és a modern megváltozott felfogása, valamint az emberábrázolás iránt ismét feltámadt erőteljes érdeklődés új megvilágításba állít.
A kiállításhoz a Hatja/Cantz Verlag gondozásában bőségesen illusztrált német, angol és magyar nyelvű katalógus jelenik meg (kb. 380 oldal). Neves művészettörténészek tollából származó esszéi és képleírásai a kutatás legújabb állását tükrözik.
