Viszonylag friss lokálpatriótaként elbűvöli a régmúlt. („Itt van Magyarország egyetlen vára, amelyet az ellenség soha be nem vett, s van egy 900 éves, Árpád-kori templommaradvány is. Megmaradtak az értékek.”) S áldja a közelmúltat. („Szigligetnek nem volt vasútállomása, tehát alkalmatlan volt vállalati üdülők kialakítására. A régi tulajdonban hagyták a telkeket. Értelmiségi sziget maradt.”) Néhány évig vendégként csodálta a tájat, ma már hegymagasi háztulajdonos.
A közelben, egy szigligeti, családias kis vendéglőben beszélünk meg találkozót, de az augusztusi rekkenő megül a dombokon. Lemenekülünk a kikötőbe, ahol jár a levegő, s amelynek éttermében Vizi E. Szilveszter külön számlás törzsvendégnek számít, fizetni sem enged. Este is jön ide az egész család – gyerekek, unokák. Az egész augusztust Szigligeten és a Szent György-hegyen töltik. Erre, amíg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke volt, nem nyílt lehetősége. „Abszolút professzionálisan fogtam fel a megbízatást. Rendeleteket olvastam, szakértőket vettem igénybe, kitöltötte az egész napomat.” Hat év után, májusban köszönt le a tisztségről. Tevékenységének akár a megkoronázásaként értékelhető lobbizása a kormánynál az elmúlt évi vagyontörvény előkészületei során: arra hivatkozva, hogy elmaradt az 1945 utáni hatalmas vagyonvesztésért a tudományos élet kárpótlása, a törvény alapján mind a 39 intézet, az összes területi bizottsági épület és valamennyi üdülő, több tízezer hektár az MTA tulajdonába került. „Az intézmény elmúlt kétszáz éves történetében ez a legnagyobb vagyongyarapodás. Ezzel az Akadémia függetlensége még inkább meghatározóvá vált.”
Fotó: Lakos Gábor
Az utóbbi években ezt a függetlenséget, pontosabban a tudományos élet önszerveződését több kihívás és bírálat érte. Vizi E. Szilveszter visszatekintve mindezt már árnyaltan látja. „Az ormótlan és etikátlan támadásokat akadémiai elnökként vissza kellett utasítani és a költségvetést is körömszakadtáig védeni. De az is igaz, hogy a tudósnak is nyitni kell és az elefántcsonttoronyból ki kell lépnie.” Valami megindult ezen a téren is: az akadémiai intézetekben nemzetközi tanácsadó testületek alakulnak, az igazgatói állásokra nemzetközi pályázatokat kezdtek kiírni, az Akadémia környékén jelentősen megnövekedett a különböző kft.-k, spin-off cégek, szabadalmak száma. Az új tagok beválasztását utólag sem kérdőjelezte meg senki, és például soha ennyi nő még nem lett a tagja ennek az alapvetően „macsó” klubnak, mint legutóbb. „Tehát az állóvizet sikerült felkavarni, a pocsolyában lubickolást megakadályozni.” A változásokat a kormány is elismerte, jegyzi meg Vizi E. Szilveszter, mivel olyan pályázatokat is kiír, amelyeken akadémiai intézet együtt tud indulni kis- és középvállalkozókkal. „És ezek sikeresek.”
Másfelől az is igaz, hogy az intézményi hálózat azért ma is ugyanaz, mint hat éve. „Ebben nem tudtunk előbbre lépni. Amikor a változtatásokról volt szó, a legkülönbözőbb osztályok, akadémikusok részéről felmerült az igény, hogy még egyszer tárgyaljuk újra a dolgot.” Vagyis a belső ellenállás hatékonynak bizonyult. „A koncentrációt az utódomnak kell megcsinálnia, sokkal hatékonyabbá téve az intézményi hálózatot.” S az Akadémia, a tudománypolitikáért felelős kormányzat, az egyetemek együttes felelősségét látja abban, hogy Magyarországon a felfedezett gondolatnak nincs értéke. „Nagyon sok szenzációs ötlet születik ebben az országban, majd marad kihasználatlanul. Alkotó légkört kellene teremteni.” És még jobban meg kellene becsülni a legjobbakat, kiváló kutatóinkat és egyetemi embereinket haza kellene hozni külföldről. „Szerintem óriási probléma, hogy a leköszönő tanszékvezető egyetemi tanár akarja kiválasztani az utódját. Ő akarja megmondani, hogy kiben bízik meg. Ezért nem támogatja a hazatelepülést.”
Vagyis Vizi E. Szilveszter értelmezésében a tudomány függetlensége nem öncélú, hanem csupán arra jogosít fel, hogy az intézmény mindig a kor tudományos eredményei alapján alakíthassa ki a véleményét. „Szerintem a kormánynak sem olyan Akadémiára van szüksége, amely az ő szájíze szerint mond véleményt, hanem olyanra, amelyre bizton számíthat. Én a tudomány abszolút szabadsága mellett vagyok, és nem tudom elfogadni, hogy a törvényhozók mondják meg, mit kell, illetve mit nem kell kutatni. Ahol a kutatásnak nincs szabadsága, ott nincs demokrácia.” Az már persze politikai döntés kérdése, hogy a javaslatot, tanácsot, előterjesztést a kormány elfogadja, alkalmazza-e vagy nem. Az akadémikus a géntechnológiát hozza fel példaként, ahol kimagasló magyar tudományos eredmények vannak, ám a társadalom meglehetősen konzervatívan áll a témához. A nagy kérdés: mi a jobb, géntechnológiával megoldani, hogy ne kelljen a legkülönbözőbb mérgező rovarirtó szereket használni, vagy vállalni ezek kockázatát. A tudós feladata, hogy letegye a kutatási eredményeket az asztalra, és felhívja a figyelmet arra, minek milyen veszélyei vannak. A társadalomnak, a politikának pedig meg kell hoznia a döntést. „Azt hiszem, az elmúlt hat évben az Akadémia működését így sikerült alakítani, és a valódi értékrenden való gondolkodás és politizálás eredményes volt.”
—-Az ország leghitelesebb intézménye—-
Ráadásul felfoghatóvá vált. A Mindentudás Egyeteme, amely közérthetően közvetíti a tudomány legújabb eredményeit, szinte már a szappanoperák népszerűségével vetekszik. A Műegyetemen külön termeket kellett nyitni, hogy a hallgatók beférjenek, a média – tévé, rádió, írott sajtó – felkapta a sorozatot. Az előadások között volt olyan is, amely a különböző csatornákon összesen egymilliós nézettséget ért el. „Ez nonprofit vállalkozás. Egy fillér haszon, de egy fillér állami költségvetési pénz sincs benne. Erre vagyok a legbüszkébb. Nagyvállalati szponzorok finanszírozták.”
Valószínűleg a sorozatnak is nagy szerepe van abban, hogy a Medián közvélemény-kutatása szerint az MTA az ország leghitelesebb intézménye. A rangsorban az egyházak csak a 8. helyen állnak, a kormány a 16., a politikai pártok (a szakszervezetekkel holtversenyben) a 18. pozíciót kapták. Vizi E. Szilveszter szerint azonban sokkal többről is árulkodik a felmérés. „Nemrég olvastam újra Thomas Mann Varázshegyét, s abban van, hogy ha egy társadalomban az emberek nem mernek különbséget tenni a csalás és a valóság között, ott az életnek nincs helye, és ott a haladást szolgáló tettek nem jelennek meg. Mi pedig ilyen társadalomban élünk. S itt, ha egy intézmény értékrenden alapuló gondolkodást tud felmutatni, amely egyben erkölcsiséget is jelent, mert a valódi emberi vagy társadalmi, természeti értékek tisztelete, az arra való szándék megjelenik, azt a társadalom nagyon jól fogadja.”
Fotó: Lakos Gábor
A jelen legnagyobb problémájaként azonosítja, hogy nincs kialakult, megbízható értékrend. „Negatívan és bizonyos fokig depresszióba süllyedve éli meg a társadalom, hogy a rászakadt szabadsággal azért nem tud élni, mert az anyagi vagyon nem értékrend alapján osztódott szét, hanem a legkülönbözőbb ügyeskedések révén. A hazugságtengerben pedig már azok is elsüllyednek, akik tisztességesen dolgoznak és gondolkodnak.” A hatvanas évek elején, amikor fiatal kutatóként Oxfordban tölthetett hosszabb időt, éppen a hétköznapi értékek tisztelete fogta meg leginkább. „A legegyszerűbb ember is úgy érezte, hogy megbecsülik, mert a fűnyírásért is megdicsérték. Tudósként akkor ismertem fel azt az általam leírt működést az emberi agyban, és Nagy-Britannia farmakológiai társasága engem választott első előadójának egy nagy nemzetközi konferencián. Ez elképzelhetetlen lett volna egy másik országban, mondjuk nálunk: az értéket hihetetlenül megbecsülik, függetlenül attól, hogy kitől származik.”
Könnyű, inkább csak jelképes ebédre szorít rá a hőség. A kis vitorláskikötőben ismert arcok, médiaszemélyiségek bukkannak fel, mindenki köszön mindenkinek. Családias a légkör. Vizi E. Szilveszter ennek megfelelő szerelést visel – sportcipő, póló. Hiányolom is a „Vizi-védjegyet”, a csokornyakkendőt, amely Csoóri Sándor szerint „csupa rejtély, csupa kihívás, az ember belső világának különös kelléke”. Mosolyogva emlékszik vissza, hogy valamikor proteszt-öltözékként kezdte hordani. „Győrben egyszer elvonultam az orosz laktanya előtt szalmakalapban, csokornyakkendővel, mellényben, és az orosz őrkatona kiejtette a kezéből a kalasnyikovot. Azt hitte, megjöttek az amerikaiak.” Azután tényleg megmaradt családi védjegynek, ma már a fia is ezt viseli.
—-Siklógázolással kezdődött—-
Édesapja korán meghalt, az anyai ág nagypolgári légköre terelte a jövőjét, plusz a véletlen és a szerencse. Apácák tanították a Sacre Coeurben, majd a bencésekhez járt. A Fáy András Gimnáziumban pedig olyan volt a színvonal, hogy az Akadémia mai tagjai közül heten jártak oda, Glatz Ferenctől Kroó Norbertig. Ennyi a tudatosság. Az már a véletlen műve, hogy fiatal korában biciklivel ráhajtott egy siklóra, amelynek kiugrott szíve még órákkal később is dobogott. Ez fordította az orvostudományok felé, meg a gyerekkori tulajdonsága, az állandó kérdezősködés, hogy miért van ez, miért van az. „Ez a tudósi gondolkodásnak az alapja.” Az pedig már a szerencse keze, hogy a gyógyszertani intézetben, ahová diákkörösnek került, és ahol a szívre ható szerekkel akart foglalkozni, azt mondta neki a professzora: „Itt van a Fritz Guszti bácsi, ő már harminc éve ezzel foglalkozik. Amíg te utoléred tudásban, irodalomismeretben, az tizenöt év. Mostanában kezdenek az aggyal foglalkozni, amiről semmit nem tudunk. Indulj el arrafelé.”
A szerencsének egyébként is sok szerepe volt az életében, szokta mondogatni az akadémikus. „Minden balsiker után egy pozitív fordulat következett be.” Például amikor politikai okokból nem lehetett egyetemi tanár Pécsett,’56-os fiatalos lelkesedése miatt. („Az Egmont-nyitány bennem a mai napig azonnal előhozza a forradalmat, a hihetetlenül kirobbanó szabadságérzetet. Ezek örökre kódolódtak az agyamban és a lelkemben.”) Az akadémiai támogatása megvolt, ám Aczél György közbeszólt. „Sokat köszönhetek neki, mert így végül is Pesten maradtam.” Katedra helyett jött a kutatás, majd Oxford.
Tulajdonképpen az is szerencse, hogy Nagy-Britanniában kezdte el feltérképezni az agy működésének új dimenzióját. Így csak három évtized kellett ahhoz, hogy a nem szinaptikus kapcsolatrendszer megléte átmenjen a köztudatba. A Mindentudás Egyetemének nyelvére lefordítva a nem szinaptikus kapcsolat azt jelenti, hogy az idegsejtek a telefonszerűen „bekábelezett”, közvetlen kapcsolódás mellett „rádióhullámszerűen” is tudnak kommunikálni egymással. „Az egyik idegsejtből felszabadulnak kémiai anyagok, azok nagyon messzire elúsznak és a távolban lévő, sok ezermillió idegsejten választ váltanak ki. Üzenetet közvetítenek, de csak akkor, ha azokon az idegsejteken olyan jelfogók vannak, amelyek képesek erre a kémiai anyagra reakciót kiváltani. Van tehát egy rádióközpont, ahonnan rádióhullámokon terjed az üzenet és csak akkor foghatja valaki, ha ráhangolja a hullámhosszát.” Amikor első dolgozatát írta az agy analóg kommunikációs rendszeréről, egy nagy nemzetközi lap szakértője még marhaságnak minősítette. Ahhoz, hogy ma Vizi E. Szilveszter idézettsége kiemelkedően magas, 12 ezer körüli, kellett az az oxfordi légkör is, amelyben a kezdeti kisebbségi nézetet a tea meg a kávészünetekben Nobel-díjas biokémikusokkal lehetett megvitatni. „Ott nem lehetett rosszat csinálni, működött a műhely. Ezt csinálom én is most az intézetemben, műhelyszellemet tartok fenn. Ez a legfontosabb a tudományban, a gondolkodásmód.”
Azt mondja, hogy a nemzeti akadémia elnökének lenni a lehető legnagyobb elismerés. Nagyon büszke rá, és egy jó adag hiúsági érzés is közrejátszott abban, hogy annak idején elvállalta. De most, hogy átadta a stafétabotot, hihetetlen boldogsággal tölti el a szabadságérzés. „Nem könnyű az akadémikus társadalmat vezetni, hohó, mennyire nem! Hidat kell verni emberek és embercsoportok közé, de úgy, hogy mind a két fél elégedett legyen.” Most, hogy ez már nem terheli, felszabadult: „A föld felett lebegek. Úgy érzem, enyém a világ.” Megújult lendülettel folytatja kutatásait, amelyek az elmebetegségek okainak a felismerése, illetve a terápia megvalósítása felé vezetnek tovább. „Két elképesztően tehetséges Ph.D.-s hallgatómmal a tér három dimenziójában szinte egy időben mérni tudó lézerpásztázó mikroszkóp fejlesztésébe kezdtünk. Ilyen nincs még a világon. Ez beláthatatlan lehetőségeket teremt a jövőben a gyógyszerkutatásban, a betegségek természetének a megismerésében. Ez teljesen új út, új lehetőség.” Egy éven belül várható konkrét eredmény, de a külföldi és hazai nagy gyógyszergyárak már most élénken érdeklődnek. Az ugyancsak Szigligeten nyaraló Bogsch Erik valószínűleg többszörös helyzeti előnyben van, már csak azért is, mert Vizi E. Szilveszter azt vallja: „a Magyarországon gyártott termékekben a hozzáadott magyar szellemi tőkének kell minél nagyobbnak lennie, mert akkor a keletkező profit magyar lesz és itt marad.”
Azért benne maradt a közéletben is, soros elnöke a Gazdasági és Szociális Tanácsnak, és évek óta elnöke a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak. Kettővel a hetedik ikszen túl, ma már teniszezett két órát, és Szigligeten nemcsak a környezet és az emberek, de a vitorlázás is megfogta („bár csak mancsaft vagyok”). Persze leginkább a munkacsoportja köti le, s a sok kivételesen tehetséges ember, akivel a mikroszkóp fejlesztése során kapcsolatba került. „A műszaki egyetemről kellett segítség optikában, s kiderült, hogy ott zsenik vannak. Olyan dolgokat tudtak mondani egyből, ami után most például az Olympus gyár érdeklődik. Szervezni kellene tudni, összehozni ezt a nagyon sok okos embert!” Felvillanyozza, hogy a kutatási témájában benne van a legnagyobb tudományos elismerés lehetősége is, bár mint mondja, „a tudomány kalákában épül, a téglákat rakjuk egymásra. Az, hogy ki rakja az utolsó téglát, s így ki kapja az elismerést, gyakran szerencse kérdése is.”
De mint láttuk, a szerencsére eddig sem panaszkodott.
