Az első negyeddöntő előtt olyannyira a portugál csapat volt a favorit, hogy a császár maga, Franz Beckenbauer is beállt a kórusba: Portugáliát ezen a tornán nem lehet legyőzni, Scolari csapata olyat tud, amit az ellene kiküldök csapatok közül senki. Ha Beckenbauer először ostorozta volna a német csapatot, talán hihető lett volna.
Ha az a bizonyos „tudás” a nyerésre hivatkozott volna, minden idők legjobb hátvédjét akár felelősségre is lehetne vonni.
Scolari védelmében
Ám Beckenbauer nem a levegőbe beszélt. A portugálok – bár a vereséget követően alaposan rájuk húzták a vizeslepedőt – nem hibáztathatók a németek elleni kudarc miatt. Scolari sem: nemcsak felismerte, de tudta, hogy a jól fejelő német játékosok ellen nehéz lesz a rögzített szituációknál, ám „120 centis játékosokból” álló keretében hiány volt a jól fejelő, de földön is átjátszhatatlan középső hátvéd. Így azt lépte, amit minden felelős kapitány lépett volna – megpróbálta a portugál stílust ráerőltetni a játékra; ezen a meccsen nem sikerült.
Scolari felesküdött a portugál stílusra (MTI)
Talán – ahogy a külföldi szakírók többsége felvetette – Bruno Alves és Meira a védelem tengelyében, avagy Veloso és egy esetleg kezdőpillanattól szerepet kapó Meireles a középpályán jobban helytállt volna a németek ellen: mindez a múlt.
És Scolari szemszögéből érthető, hogy nem azokhoz a játékosokhoz nyúlt, akik Svájc ellen simán „belegyalogoltak” egy 2-0-s vereségbe. Egyetlen tévedése – Simao Sabrosa szerepeltetése. De a svájci meccs alapján Quaresma és Nani sem volt több mint ideje korán sztárallűrökkel rendelkező, meccset eldönteni viszont még nem képes reménység – előbbire ez sem igaz; 25 évesen valaki már lehet(ne) meghatározó tényező.
A másik oldalon a Quaresmánál bő másfél évvel fiatalabb Schweinsteiger gyakorlatilag egyedül késztette megadásra a vörös mezeseket, góljával, két gólpasszával. De nem rajta múlott. A portugálok vereségének fő oka fenn szivarozott a jégkorong-büntetőkalitkára emlékeztető VIP-páholyban. Ahogy Löw elszúrta a horvátok elleni taktikát, győztest húzott a délszlávoknál lényegesen többre taksált ibériaiak ellen.
Schweinsteiger ismét a portugálok ellen nyújtott kimagaslót (MTI)
Löw sakkjátszmája
A horvátok ellen egy „gyengus” középpályával – Ballack és Frings volt vérbeli középpályás, míg Fritz inkább védő, a rendre elől kalandozó, ritkán visszaérő Podolski pedig csatár – simán alulmaradtak a németek. Slaven Bilic öt embert vonultatott fel velük szemben, Löw már csak akkor próbált változtatni ezen, amikor a meccs már elúszott.
Nem így a negyeddöntőben. A sérült Frings helyén a mélyvízben dobott, de ott igencsak virgoncan evickélő Rolfes végig ott loholt az ellenfél nyomában, és nagy stabilitást adott a csapatrésznek, a több lövésre vállalkozó, de csak egy hajszálnyival offenzívabb felfogásban játszó Hitzlspergerrel együtt.
A kettős korábban a Wembleyben játszott együtt – a németek akkor 2-1-re nyertek. Löw lehet, hogy meglepőt húzott, ám annál tudatosabbat. A szövetségi kapitány döntésének értelmében a védekező feladatok alól szabaduló Ballack így többet tehetett hozzá a játékhoz. Mindez együtt talán nem lett volna elég a diadalhoz, ehhez kellett a jó napot kifogó Schweinsteiger, valamint a gólcsendet megtörő Klose is.
Az első félidőben tizenöt perc, a másodikban ugyanannyi: ekkor erőltették a támadásokat a németek, s ezalatt háromszor értek oda Ricardo kapuja elé. A legtöbb kritikát kapó portugál hálóőr talán a harmadik gólért hibáztatható – ám annak koreográfiájában vastagon benne volt a felugrás előtt lökő Ballack, a nyeretlen kétévesként ennek megfelelően elszálló Ferreira – a mai labdarúgásban kevés az olyan védő, akit ilyen könnyedén tolnak félre – és a szabálytalanságot nem észlelő, vagy azt elbagatellizáló – elsősorban a lesállás megítélésében kompetens – Fjördfeldt játékvezető is.
Ballack fejesgólja – az odébblökött Ferreira már a messzi távolban (MTI)
Bilic korán kacérkodott a medvével
A második elődöntőben már lényegesen kevesebb volt a futball – a drámai befejezés dacára. Az első félidő Olic felső léce ellenére a torna egyik legunalmasabb birkózását eredményezte, s a második játékrész is elsősorban abban különbözött, hogy tovább nőtt a jobbára meddő horvát fölény. A torna első hosszabbításában már a törökök voltak aktívabbak, de Rüstü hibájából akár pakolhattak volna, ha a horvátok kicsit rövidebbre veszik a gól utáni eufóriát. Ehelyett előre ittak a medve bőrére.
Nem így történt, s ez nem utolsó sorban az Eb addig talán legintelligensebben reagáló, szinte tökéleteset alkotó Slaven Bilic hibája is. A horvát csapat a negyeddöntőig kiválóan rejtette egyik legnagyobb hiányosságát – azt, hogy Eduardo hiányában nincs egy épkézláb támadója.
A középpályások tették a magukét, csereként beállva Klasnic is éledezett. Ám a törökök ellen négy helyzet maradt ki szűk két óra alatt, s talán Bilic ezért is rohangált dühében fel s alá. Egy percig vesztette el ellenőrzését a találkozó felett, de ez elég volt ahhoz, hogy a horvátok nélkül folytatódjon az Európa-bajnokság.
Semih ugyan kiválóan ellőtte kísérletét, ám a körülötte nézelődő négy (!) horvát védő aligha hagyta volna labdához jutni, ha gondolatban már nem a meccset követő ünnepléssel vannak elfoglalva. Nem tették, engedték odaférkőzni, bekapták a gólt, majd a teljes horvát csapat kártyavárként dőlt össze. A büntetőpárbaj formalitás volt csupán, a kékmezesek feladták – idő előtt. A török csapat harmadszor is felállt a padlóról, kérdés, megteheti-e ezt negyedszer?
Semih találata. A török harmadszorra ugrottak ki a sírhantból (MTI)
Ha Fatih Terim csapata hasonlót tervez, a lehető legrosszabb partnerre lelt az elődöntőben rájuk váró németekben. Amennyiben a törökök elszerencsétlenkedik az első 80 percet, aligha fordíthatnak a németek ellen két-háromgólos hátrányból. Ez a német csapat ugyan távol van az 1990-estől, de még a nem kis szerencsével Eb-t nyerő 1996-os együttestől is, de azt már tudja, hogyan játssza meg az esélyét. És tud futballozni a vezetés birtokában is.
A törökök dolgát borzasztóan nehézzé teszi, hogy Terimnek jelenleg az okoz problémát, hogy lesz-e 11 olyan játékosa, akit nyugodt szívvel pályára küldhet. Nem a posztok és azokat betölteni tudó legjobb megoldáson, hanem azon, hogy lesz-e elég embere a három cseréhez?
A sors által (is) kapott gyomrosok nyilván tovább acélozzák az amúgy is tanítanivaló török küzdőszellemet, de a kétségkívül szimpatikusan küzdő félholdasok egyetlen esélye az lehet, ha ők szerzik a gólt, s a hátrány tudatában a németek idegeskedni kezdenek.
(A CIKK FOLYTATÓDIK)
—-Hiddink és a fehér fantázia—-
Az alsó ágon is már a negyeddöntő első stációjában beütött a ménkő. Hollandia nemcsak csatát, háborút is vesztett az oroszok ellen, s bár az olaszok és a franciák egyoldalú legyőzésekor említettük, hogy mindkét napon holland volt az Isten, a meccs egy-egy fázisában megmutatkozó játékkülönbség, illetve az, ahogy az oroszok ráerőltették akaratukat Európa egyik – jó értelemben vett – legagresszívabb csapatára: nos, önmagáért beszél.
Pavljucsenko gólja: az oroszok játszották a holland focit (MTI)
Guus Hiddink jogosan ünnepeltette magát, de ehhez a győzelemhez kellett az is, hogy a holland csapat legalább olyan mélyen tudása alatt szerepeljen, mint amilyen bravúrosan játszott az olaszok vagy a franciák ellen. A korábban egy-két érintővel kapu elé érkező narancsmezesekből ezúttal hiányzott a fantázia, ami ezúttal fehér szerelést öltött.
Az oroszok a németes „altatást” az olaszos „tornafejlődéssel” kombinálták. A spanyolok elleni első csoportmeccsen már-már lesajnálnivalón gyenge védelmük Ignasevics érkezésével már a második, görögök elleni sorsdöntő találkozóra összeállt, míg a svédek ellen a két meccses letiltás után Arsavin is beállhatott, s ekkorra kiderült, hogy már a spanyolok ellen is olykor megmutatkozó orosz támadójáték bizony a legjobbakéval hasonlítható.
A két évvel korábbi vb-n mutatottból jottányit sem fejlődő Svédország legyőzése könnyed ujjgyakorlat volt csupán, Hollandia ellen pedig Hiddink minden trükköt, csínyt és tapasztalatot is formába öntött.
Az orosz válogatott kiválóan használta ki a hollandok azon gyengeségeit, melyek már a torna előtt is nyilvánvalóak voltak: a középső védők lassúságát, az el-elbóklászó szélsővédők mögötti üres területeket, de legfőképpen azt, hogy ez a holland csapat sem tud hátrányban játszani, s bizony könnyen el lehet venni a kedvét. Lelkiekben gyenge.
Húsz év után ismét Eb-elődöntő (MTI)
A hollandoknak az első két meccsükön minden sikerült. Kijött a lépés. A harmadik csoporttalálkozón Van Basten gyakorlatilag az olaszokat juttatta tovább azzal, hogy övéi a románok ellen is odatették magukat, s a négy csoportgyőztes csapat közül a hollandok pihentették legkevésbé játékosaikat. Nem ez volt a döntő.
A másik oldalon az a Guus Hiddink állt, aki az egykori háromszoros aranylabdásnál többet tud erről a szakmáról, s ezúttal olyan csapat fejlődött ki a kezei alatt, amely lényegesen jobb „alapanyagból” áll, mint a 2002-es Dél-Korea, avagy a négy évvel későbbi Ausztrália. Hiddink 2002 és 2006 után harmadszorra nem vezetheti csapatát az olaszok ellen, a világbajnok ugyanis a negyeddöntő leggyengébb találkozóján búcsúzott a kontinensviadaltól.
Levitézlett öregfiúk
A spanyol-olasz mérkőzésről sok jót nehéz mondani, a két együttes bemutatta azt, milyen, ha két negyeddöntő-résztvevő előre a tizenegyesekre bazíroz.
Több olasz játékosnak ez volt az utolsó nagy tornája (AP)
Az olaszok védekező taktikája nem okozott – negatív – meglepetést, ám a torna (egyik) legjobb támadócsapatának kikiáltott spanyol csapattól kevés volt az, hogy labdaszerzést követően csupán két-három játékos zárkózott fel a támadásokhoz: mindkét oldalon jócskán tele volt a nadrág.
A mérkőzést követően Luis Aragones az elmúlt nyolcvan év legnagyobb fegyvertényeként aposztrofálta a vasárnapi találkozót – talán nem emlékezett 1964-re és 1984-re. Az olaszok, a világbajnokok legyőzése ugyan tényleg nagy tett, de az Európa-bajnokságon látott kékmezes nyomat silány utánzata volt a két évvel korábbinak, annak ellenére, hogy a játékosok döntő többsége a világbajnokok sorából verbuválódott.
A csap két évvel öregebb lett, lassult, s a csoportmeccsek alatt rengeteget szapult Donadoni nem csupán az olykor helytelen taktika miatt hibáztatható, hanem a fiatalítás elmulasztásáért is. Az Eb-selejtezők során kellett volna kezdeni, nem tette meg. Miközben a Serie A-ban egyre több a jó vagy kiváló képességű fiatal védő – Andreolli, Coda, Criscito, Marzoratti neve kívánkozik az élre – egyikük sem mutatkozhatott be a válogatottban.
De a maestrót még az is hidegen hagyta, hogy Giuseppe Rossi időközben jókora karriert futott be a Primera Divisiónban, avagy az Eb előtti touloni ifjúsági torna gyakorlatilag egy játékosról, a torinói Giovincóról szólt.
A fiatalítás elmaradt, sőt, a keretszűkítéskor az a Montolivo volt az utolsó áldozat, aki egy esetleges kiesés esetén – megtörtént – legalább eséllyel próbálhatta volna meg pótolni Pirlót. A spanyolok elleni színtelen-szagtalan produkció kiesést ért, még akkor is, ha Donadoni amiatt lamentált, hogy a tizenegyesek – nota bene, a balszerencse – okozták a csapat bukását. Nem volt igaza, nyilván a tévedéseit próbálta leplezni. A szövetségi kapitány emelt fővel történő távozásról beszélt, ám az olasz sajtó alighanem utóbbira koncentrál majd; a folytatás lehet akár emelt fővel, de semmiképpen sem Donadonival.
Casillas volt a spanyolok hőse (MTI)
Kollegájához hasonlóan a nagy nyilatkozatok, odamondogatások embere, Luis Aragones sem lehet büszke. Eltaktikázta magát, és belevezette csapatát egy olyan fázisba, ahol már csak a mázli – avagy a hidegvér számít. Ezúttal Casillas megmentette a spanyol továbbjutást, de eufóriára a legkevesebb ok sincs.
A spanyolok vasárnapi ötlettelen, alibi-jellegű oldalpasszokra kihegyezett játékában nyoma sem volt a kezdeti frissességnek, a gyámoltalan átlövési kísérletek is jelezték: a spanyolok nagy bajba kerülhetnek, ha masszív, a középpályás védekezésben is otthonos gárdával kerülnek szembe, szerencséjükre az olaszok az előre-játékban még őket is alulmúlták.
Az oroszok elleni elődöntőben nagyon csalóka kiindulási pont a csoport nyitómeccsén elért 4-1. A spanyolok akkor egy több kulcsjátékosát is nélkülöző együttessel szembesültek, amely a második bekapott gól után kitűzte a fehér zászlót.
A dolog aligha ismétlődik meg másodszor, a döntőbe jutásért egy lábra kapó, s az egyre hangzatosabb sikerek miatt lényegesen magabiztosabbá váló, már-már eksztázisban futballozó „szbornaja” lesz az ellenfél. A meccs kétesélyes: aki az első gólt szerzi, könnyen nyeregbe kerülhet.
