A hét filmjei: erkölcsös bűnözők, harapó bárányok

Félig számítanánk a való világhoz tartozónak a révbe érés új, romantikus meséjét (Szerelem és egyéb katasztrófák), az új-zélandi bizarr horrorkomédiát (A bárányok harapnak) meg egyáltalán nem. Bár ha jobban belegondolunk… Manapság nem az atomokat robbantgatják annyit, hanem a géneket macerálják.

Amerikai gengszter

Az alvilági senki felemelkedése és bukása. Pitiáner sofőrként kezdte, a csúcson napi egymillió dollárt kasszírozó keresztapaként tündökölt. A sztárgengszter nyomában egy megvesztegethetetlen kopó loholt. Mindkettő vezérfonala az erkölcs volt. Ám amíg az egyik a magánéletében, a másik a munkájában törekedett a tisztességre. A „sok műfajú” rendező, Ridley Scott – sci-fi–horror (A nyolcadik utas: a Halál), cyberpunk-melodráma (Szárnyas fejvadász), emancipációs road-movie (Thelma és Lousie), szandáleposz (Gladiátor), romantikus komédia (Bor, mámor, Provence) – ezúttal a keresztapás-maffiafilmes territóriumon mozgott. Elképzelhető, hogy Sergio Leone 1984-es gengszterklasszikusa (Volt egyszer egy Amerika…) hatott rá, ám a történelmi filmeposzai – 1492 – A Paradicsom meghódítása és, ugye, az Oscar-díjas Gladiátor – után alkalmasint talán motiválhatta, hogy egy mai, „modern” amerikai mítoszt alkosson, az „erkölcsös” bűnözőét.

Az erkölcsös bűnöző

Az Amerikai gengszter főszereplői, Frank Lucas és Richie Roberts nyomozó valós alakok – az alvilági úr ma tolószékhez láncolva vegetál, a detektívből ügyvéd lett –, és alkalmasak arra, hogy izgalmas, tanulságos, de legfőképpen: átlagon felüli karmájuk hősökké tegye őket. Mindemellett a film persze nem életrajzi. Az igaz, hogy Lucas sztorijára a New York Times magazin 2000-ben megjelent cikksorozata kapcsán figyelt fel Brian Grazer Oscar-díjas producer (Egy csodálatos elme), és kérte fel Steven Zaillant a forgatókönyv megírására, aki korábban olyan filmeken ügyködött, mint A tolmács, New York bandái, dolgozott már Scott-tal (A Sólyom végveszélyben), és szintén szerzett már filmakadémiai aranyszobrot (Schindler listája).

A három Oscar-díjas színésszel – Denzel Washington, Russell Crowe, Cuba Gooding jr – forgatott bűnügyi eposz Lucas (Washington) és Roberts (Crowe) párharcára összpontosít. A mezei gengsztersofőrből lett, a „tradicionális” maffiák fölött álló, ám szigorú magánéleti elvek szerint élő főbűnöző és korrupciótól érinthetetlen, becsületes, de a családi nyugalmat munkájáért bármikor feláldozni kész rendőrtiszt küzdelmére, a közöttük lévő ellentétekre és párhuzamokra épít. Mögöttük a vietnámi kudarctól kiábrándult, erkölcsileg ezer sebből vérző ország, hajlamosan arra, hogy higgyen a hazugságainak: a hatalom tisztességének (hogy az nem pénzéhes), az amerikai álom őszinte lehetőségének (a semmiből tisztességes módon történő felemelkedésnek) és a csillogásnak. Ez nem az ötvenes évek naivitása, csupán annak látszata. Eljött a „szerencselovagok” ideje. Scott ráérősen fogalmaz, rajzolja a jellemeket, szövögeti a cselekmény szálait, ezért némi türelem szükséges a film élvezetéhez. Kidolgozottságához azonban nem fér kétség.

Szerelem és egyéb katasztrófák

A Luc Besson nevével fémjelzett francia Europa Corp. megint amerikai vizekre tévedt, hogy egy könnyes-mosolygós darabot az asztalra tegyen, ami szerint a harminc felé egyre jobban rettegő női célközönség átérezze, azért mégiscsak lehetséges a pártalálás és a révbe érés, bármit is állít a Szex és New York-sorozat. Merthogy a film első néhány perce után nyilvánvaló, hogy a szép-okos Emily (Brittany Murphy) és a szép-okos Peter (Matthew Rhys) összejönnek, kérdés, hogy mikor (kábé a nyolcvanadik perc tájékán).

Murphy kisasszony üdítő jelenléte

Alek Keshishian rendező minden eszközt bevet, hogy a brit Vogue riporternőjét és az új fotóskollégát egybeboronálja, a forgatókönyvben például az szerepel, hogy Emily mindig csak a mások boldogságának a kovácsa (egyszerűbben: kerítőnő), magára nem jut ideje (nem akarja, hogy jusson), Petert is alkalmasint a meleg bérlőtársával (Santiago Cabrera) párosítaná. Ez a vicces vonulat, mivelhogy számtalan félreértésre ad okot, hogy a lány a fiút homokosnak véli, aki nem az, hanem – és, íme, a második vonulat, a romantikus – szerelmes a lányba. Van ilyen.

A Szerelem és egyéb katasztrófák mégsem szimplán összeollózott fércmű, ezt a rendező-forgatókönyvíró olykor megcsillanó humorának és Murphy kisasszony üdítő jelenlétének tudhatjuk be.

Szappanopera

Egy nőnek öltöző férfi és egy zavaros szingli nő szerelmének története akkor is tartogat megfontolandó tanulságokat, ha azokat nem szavakkal fejezik ki. A címével ellentétben a 2006-os Berlinálé legjobb első filmje és Ezüst Medve-díjasa, Pernille Fischer Christensen rendezőnő (és forgatókönyvíró-nő) Szappanoperája korántsem a dél-amerikai olcsó tévéfolyamok olcsó érzelmekkel operáló filmje. Illetve bizonyos vonatkozásban mégiscsak az, hiszen az egészen elemi és őszinte emberi érzések egyszerűek, mint a filléres lektűrök és tévésorozatok grimaszai. És ez a film erről szól.

Az emberi érzelmek nemzetközisége

Mert végezetül mi más marad? Mindenki szeretni és szeretve akar lenni. Még az olyan (relatíve) marginális figurák is, mint a transzszexuális – jelen esetben nőnek öltöző férfi – Veronica (David Dencik), illetve a már-már betegesen függetlenségre vágyó Charlotte (Trine Dyrholm), aki a jól kalkulálható kapcsolat (értsd: kiszámítható boldogság) elől az alkalmi légyottokba menekül. Kettejük, elsősorban az érzelmeket tekintve viszontagságos története a film, a véletlen találkozástól – Charlotte Veronica szomszédságába költözik – az egymásra találásig. A minimális történet mellett (vagy helyett) Christensen a szívmozgásokra helyezi a hangsúlyt, ami tartalmát és megjelenését tekintve a művész-mozik közönségének a Pedro Almodóvar-mozik buja frivolságát és harsányságát, illetve a Dogma-filmek keresetlenségét és eszköztelenségét idézheti meg.

Az említett nézők örömére szolgálhat, hogy a New Danish Screen (kb.: új dán filmvászon) szervezete azokat a mozgóképeket támogatja, amelyek eltérnek a hagyományostól, nehezen besorolhatóak. Vagy befogadhatóak. (Hazánkban hasonlóképpen el kellene egy hasonló filmfinanszírozó, tesszük hozzá.) A Szappanopera nem könnyű film, ám élvezhetővé teszi az emberi érzelmek nemzetközisége. S mint tudjuk, ami fontos, az a szem számára láthatatlan.

A bárányok harapnak

A távoli szigeten (Új-Zéland) tudnak valamit a röhögséges rettegésről, egy bizonyos Peter Jackson nevű rendező – nem tévedés, „A Gyűrűk Urás” – a Hullajó nevű vér-burleszkjével hívta fel magára a figyelmet anno, most pedig itt Jonathan King rendező-forgatókönyvíró bárányos rémmeséje. King azonban nem Jackson.

Génmanipulált birkák ölik a lakosságot

A bárányok harapnak egyetlen – röviden elmesélhető – srófra épít, miszerint elszabadult génmanipulált birkák ölik a lakosságot (meg a fauna nem fertőzött felét). Tehát a belsőségektől gőzölgő poén az, hogy a megvadult lények a legártatlanabb teremtmények a földkerekségen – úgy általában.

Kedvelői vagyunk a – gyakran: fillérekből forgatott – trash-moziknak, ám le kell szögeznünk, a látszólagos nagy szabadság ellenére létezik egy alapszabály: nem lehet unalmasnak lenni. King viszont kifárad, elfogy az ötletekből, dadog és kapkod – és ellaposodik. A filmje persze azért megér egy misét, a műfaj rajongóinak pedig kötelező. Dolly él – és éhes.

Mindennapi kenyerünk

Őszintén nem tudjuk, mi volt az osztrák filmmindenes (író, rendező, producer, operatőr, vágó) Nikolaus Geyrhalter szándéka ezzel a dokumentumfilmmel, amely a nagyipari növénytermelést és állattenyésztést mutatja be. Futószalagos – globalista? – párhuzamokkal, zene nélkül, kizárólag a helyszíni zörejekre alapozva és a képi ritmusokra építkezve, az analógiákkal formálva a „történetet”.

Nagyipari növénytermelés és állattenyésztés

Mert amennyiben az volt, hogy elborzasszon a nagyipari csirke- (sertés-, marha-) mészárlástól, jelentjük, már túlestünk rajta valamelyik kereskedelmi tévé kínosan érzelgős riportjával. Másrészt meg a filmben megmutatott állati kimúlások sokkal, de sokkal „humánusabbak”, mint azok a borzalmak, amik az emberekkel történnek (lásd: a híradókat nap, mint nap). Ha meg ama szándék vezérelte, hogy a metropoliszból a vidékre terelje a mozi-nézők figyelmét, lágyan ringó gabonatáblákon pihentetve az objektívek tekintetét, jelentjük, ettől nem csábulunk odakintre. Jó nekünk a befalazott nagyvárosok gyorséttermeinek menükínálata.

A nagy kiárusítás

Aki szereti az olyan dokumentumfilmeket, ahol nem pusztán a tények szikár bemutatására törekszenek, vagy éppen ellenkezőleg – de ugyanazt a hatást elérve –, a lemeztelenített valóságdarabokkal egyértelműen állást foglalnak (lásd: Kellemetlen igazság, Sicko, Darwin rémálma), annak tetszeni fog a német Florian Opitz író-rendező valóság-mozija. Ázsiai, afrikai, európai embert – a manilai Mindát, a sowetói Bonganit, a brightoni Simont – egyaránt érinti (sújtja) a magánosítás vitatható intézménye (lásd: a hazai privatizációs politikai vitákat).

A világ rossz. De így is több oldala van.

Nyilván a gonosz a Világbank és a Nemzetközi Monetáris Alap, ami egyfelől igaz. Másfelől viszont meg nem, és nem hallgatjuk meg rendesen a másik felet, tanulságként viszont elénk áll (ül) a Nobel-díjas Joseph Stiglitz közgazdász, maga a Világbank ex-elnöke, aki egykoron ezeket a „zsarnokokat” védte, pláne, hogy ő is az volt, most viszont a szegény embert pártolja (ajánlott irodalom: A globalizáció és visszásságai). Igen. A világ rossz. De így is több oldala van.