Kató a közeli piacról nem egyszer érkezett meg kezében két élő tyúkot vagy csirkét lóbázva. Nem tudhattam akkor, hogy a hatvanas évek sorsfordító változásainak vagyok tanúja; hatvanban még csak május körül ehetett rántott csirkét, aki megtehette; hetvenben már bármikor – megjelent az egész évben kapható broiler csirke ugyanis. Ezzel kezdett felborulni az ehető világ rendje, amelyben minden csakis a maga idejében tételeződik: rántott csirke tavasszal, dinnye nyáron, paradicsom júliustól szeptemberig, banán pedig soha, mert az minálunk nem terem meg. Most mindig van minden – olyan is.
De akkor még nem spekuláltam, nekem az volt nagy élmény, ha az asztalra hal került; a nyersanyag ugyanis általában még lubickolt a fürdőkádban pár órát, amíg fejbe nem vágta a sodrófával Kató irgalmatlanul. Kató fejedelmi rántott-, krumpli- és tarhonyaleveseket csinált. Gyakran került borsos tokány az asztalra. Ennek azonban főként a neve maradt meg, tetszett a szó: tokány. Nagyszerű vadasokat készített, ehhez nemegyszer szerzett be nyulat. Akkoriban nem annyira vásároltak a népek, mint inkább beszereztek. Az egyik legirigyeltebb szakmát is így nevezték: anyagbeszerző. Kató hozott néha bélszínt is, ezt azonban nem a hagyományos módon, vastagon sütötte, hanem vékonyra szelve, zsírban. Gyakran zárta az ebédet lángos, császármorzsa, túrógombóc nudlival, vagy aranygaluska borsodóval. Körözöttre emlékszem még, és húslevesre, melynek a jellegzetes formájú karajcsontok adták meg fundamentumát.
Ami biztosan rossz volt, az a kenyér, legalábbis a bolti. Mert ne feledjük: a hatvanas évek elején még háztartások százezreiben otthon sütötték a kenyeret. Aminthogy otthon készítették a száraztésztát, főzték a szappant, varrták a ruhát. Ezért is volt nagy forradalmi vívmány a frizsider. Addig jégláda szolgált, ha szolgált. Mitőlünk például hiányzott, de nagyszüleim, akikhez rengeteget voltam kihelyezve, gyakorta küldtek le az Október 6. utcában jégért. Tejért a tejcsarnokba szalajtottak a kannával, bár Kispesten kora reggel házhoz is hozták, néhány friss kifli társaságában. Szinte minden „bio” volt még, szertelen; a háztartásban nemigen voltak még szerek: se mosószer, se mosogatószer, se tartósítószer nem mérgezett.
Éttermi élményem nemigen van, szüleimmel soha nem jártunk restaurációba. Első elemista koromtól mellőztem az iskolai menzák látogatását; az anyám által bekészített csokoládékockával bélelt vajas kiflivel és az iskolai büfében 1 forintért vásárolt Ischlerrel gond nélkül kihúztam estig. Nem tudhattam azt sem, hogy anyám föltalálta az akkor még nem létező Nutellát, miután a konyha lényegében nem érdekelt; olvastam mindenekelőtt, étkezés közben is, kiváltva ezzel Kató haragját.
De Kató csakhamar nyugdíjba ment, s mivel a hűtőszekrény mellé megjelent a házban a mosógép is, nem is igen volt már utódra szükség. Szüleim kezdtek a konyhában ténykedni, a lakást meg szépen lassan ellepte a kosz.
Jöttek a hetvenes évek.
