A nyelv nehezen tűri az ilyesfajta korszakolást, mintha a tengert akarná darabolni valaki, persze finoman, parafa dugókkal, ki lehet jelölni kisebb szakaszokat, akár ilyen kicsiket is, mint egy évtized nyelve.
Nem állom meg, hogy, merőben nyelvi okokból, ne idézzek két korabeli, zseniális-bornírt verssort: „A barázdában guggolunk / s egünk a párt kitárja.” A derék versmunkás e szép kép segítségével vélte megragadni az ideát, miszerint a párt a barázdában guggoló embernek perspektívát kínál, sic itur ad astra, csak épp a nyelvvel, a mozgalom csalfa szolgálóleányával nem számolt, aki egy „s” betű képében tönkreteszi a haladó gondolatot, s azt a blaszfémiát sugallja, hogy „nekünk”, nyilván a népnek, a párt kinyalja – az egét. Illetve kinyalhatja.
Az ötvenes években, nagyjából ‘54 és ‘57 között tanultam meg beszélni, de nem hiszem, hogy az ötvenes évek nyelvén. Az „ötvenesévek” ott lebegett, mondhatnám a távoli jövőben, mindenesetre valahol messze, kívül azon a kicsi körön, családon, ahol éltem. Alig észleltem belőle valamit, pontosabban, nem emlékszem ezen észlelésekre. Ki tudom őket találni, nyelvvé tudom őket tenni, de nem emlékszem rájuk. Minden emlékem fikció, minden fikcióm emlék-alapú. A hely egy Tolna nevű falu, apám, nagyapám pénteken jönnek Pestről „a vonattal”, Inota csokoládét hoznak – szép neve van, lendületes gyárkémények a papírján, harminc év múlva tudom meg, hogy Inota Várpalotához tartozó, hajdan önálló település. A szóhangulat okán azóta is valami édes és pakurakeserű íz futja el a nyelvemet.
Nyelv, sőt nyelvhús a Sernevál is, a vállalat neve, ahol anyám könyvelőként dolgozik, s ahonnét néha hazahozzák hintón, hogy megszoptasson engem. A Sernevál roppant erős szó, hangzása után lehetne spanyol futball-csapat, vagy egyfajta pengetős (női) hangszer gyöngyház-berakással, de nem. Hanem Sertés Nemzeti Vállalat. Vagy Sertés Nevelő? Úgy emlékszem, inkább nemzeti (volt Barnevál is, baromfira szakosodva). S itt, ahol kezdenem kéne, itt abba is hagyom, nehéz a nyelvvel, mondok egy szót és dől utána ezer – íz, hang, szagok, képek, csupa nyelvelőttiség, mely nyelvére vár.
Egyébként ha az ötvenes évek nyelvére, akkor én az egész létezett szocializmus hivatalos nyelvére, nyelveire gondolok, arra a retorikus, sematikus társadalmi képződményre, cinizmus, vallásos elhivatottság, zsarnokság és rendíthetetlen kispolgáriság kevercsére, mely máiglan átjárta Magyarországot. Máiglan, hisz’ a neogány nem rendszerfüggő, a túlzás, az önelégült ostobaság, a közszereplői kényszer, hogy nagyobbat mondjak, mint amekkora a számon kifér, gyönyörű szörnyetegeket hoz létre. Ha azt mondanám például, hogy a legszebb magyar képzavar az ötvenes évek terméke, az eléggé hihető volna, pedig a ‘80-as évekből való, egy derék párttitkár a „sötéten látás jelensége tárgyábani” felszólalásában azt találta mondani, hogy „elvtársak, negatív emlőről nem lehet pozitív csecsemőt szoptatni”.
Naná, hogy nem lehet. Különben még egünkbe rúg a párt.
