A hét filmjei: álom, szerep, szerepcsere

Mindenféle szerepeket alakítunk az életünkben, nem is egyet, többet, a film – és a mindennemű pódiumművészet, amikor az ember embernek szemköztije – ehhez képest kismiska, vagyis hogy általában és nagyjából a főhős egyetlen alakformájára koncentrál. Többféle szereppel találkozhatunk a héten a mozikban, a klasszikus világmegmentőével (még ha „teknős is az ember”), a képzeletbe menekülő gyermekével, az utazóéval és a sodródó kisemberével, akinek mindegy a történelem, a lényeg, hogy túlélje. S akadnak még felcserélt szerepek, nemcsak a kényszer miatt, hanem a vicc kedvéért.

Őfelsége pincére voltam

Ötödik rendezését készítette el Jiří Menzel a néhai jó barát, Bohumil Hrabal regénye alapján – az első rögvest Oscar-díjat eredményezett a harmincéves direktornak 1968-ban (Szigorúan ellenőrzött vonatok) –, ezúttal az alapanyagot az Őfelsége pincére voltam című „kvázi” életrajzregény szolgáltatta. Jan Dítě (az öreg: Oldřich Kaiser, a fiatal: Ivan Barnev) „rendszerellenségként” letöltött börtönbüntetése után a kilakoltatott, néptelen, egykoron németek lakta faluban új (ideiglenesen megszálló) szomszédjainak hatására elmereng a múltján, hogyan lett egyszerű pikolófiúból hoteltulajdonos, és hogyan alakultak a dolgai a szebbik nemmel. Mert a pénz és a nők motiválták mindvégig, vágyta a milliomosok irigyelt világát, és rajongott a nőkért. Nem vette észre, miként fajul el szerelme és násza egy német lánnyal (Julia Jentsch), aki szembefordította az övéivel. Viszont általa beléphetett a gazdagok olyannyira óhajtott világába.

A szó legszebb és legtisztább értelmében hagyományos mozi Menzel filmje az önző átlagemberről, aki mindent képes túlélni, mert csak önmaga létezik önmaga a számára, a környezet csupán színes (még ha éppen szürke is) pannó mindehhez. Humoros és torokszorító percek elegye a film, megkerülhetetlen. Kihagyhatatlan.

Olvassa el filmkritikánkat is >>

TMNT – Tini Nindzsa Teknőcök

A TMNT – Tini Nindzsa Teknőcök sikeres képregénye és tévésorozata után három egész estés rajzfilm született, most itt a negyedik, ezúttal immár digitális változatban. Az érezhetően a harcos hüllők rajongóinak készített filmben a reneszánsz festőkről elnevezett mutáns páncéloshátúak (Leonardo, Raffaello, Michelangelo és Donatello) New Yorkra szabaduló tizenhárom szörnnyel hadakoznak, ám nagyobb baj, hogy a fenevadakat ősi, halhatatlan kőkatonák irányítják, akiknek egyetlen pörölycsapása kész katasztrófa. A teknőcöket régi jó barátaik (April, Casey), illetve egykori ellenfeleik, a „Talpas” Nindzsák is segítik, és csatlakozik hozzájuk egy titokzatos milliomos üzletember, Max Winters. Mindközben a győzhetetlen négyest belső viszály mérgezi, Raffaello ugyanis csapatvezéri ambíciókra tör a hezitáló Leonardo ellenében.

Kevin Munruo rendezői debütálása minden bizonnyal kielégíti a hívek igényeit, a „teknőcuniverzumban” érintetlenek azonban nem tudnak mit kezdeni a filmmel, nemkülönben, hogy időnként az animációk színvonala megkérdőjelezhető (egy sebtében összetákolt tévéprodukcióra emlékeztetnek).

Férj és férj

Szerepcserét követnek el a Férj és férj tűzoltó és jó barát hősei, Chuck (Adam Sandler) és Larry (Kevin James). Nem a divatos „coming out” szólításának engedelmeskednek, hanem azért vallják magukat melegnek, mert Larry nem akarja, hogy két gyereke elessen az életbiztosítása jelentette menedéktől (a férfi felesége elhunyt, és egy bürokratikus malőr miatt megszűnik a kedvezmény, hacsak nem akad hirtelen egy új élettárs). Ráadásul tényleg össze is kell házasodniuk, mert a hivatal egy szaglászó ügynököt (Steve Buscemi) küld a nyakukra, hogy vajon nem csupán az állam átverése-e a céljuk. A nőfaló Chuck helyzetét nehezíti, hogy az ügynök áskálódásai ellenében felbérelt ügyvédnőjük (Jessica Biel) nagyon vonzó jelenség.

A homofóbiát és a homoerotikus toposzokat egyaránt pellengérre állító film az eddigi legjobban sikerült Adam Sandler-mozi, találóak és jópofák a verbális viccek, a helyzetek adta komikum remek szórakozásra nyújt lehetőséget.

Boszporusz felett a híd

A saját bevallása szerint mindig is művészi, írói és filmkészítői ambíciókat dédelgető exkereskedelmi-tévés Tolvaly Ferenc trilógiává bővítette „zarándokfilmjeit” a Boszporusz felett a híd című dokumentumfilmjével. A Santiago de Compostellába vezető külső és belső vándorlásról szóló El Camino – Az út, a megtisztulást célzó Tibetben a lélek című opusai után a Boszporusz felett a híd az időről szól. Illetve az örökkévalóságról, arról, hogy mi a fontos, mi nem az. Teszi ezt a számunkra egzotikusnak számító iszlám világ (főleg: Marokkó) bemutatásával, ahol a modern és hagyományos együtt él.

A katarzist ígérő film – ahogy Tolvaly korábbi munkái – azonban megmarad a népszerű ismeretterjesztés szintjén, annak is az alsó szegletében. Olcsó képek és jelentősnek szánt, közhelyes kinyilatkoztatások (például: „Aki kifelé néz, álmodik, aki befelé pillant, felébred.”) sorjáznak. A szánalmas magamutogatás, a filléres hatásvadászat mellett árulkodó az alkotói szándékot illetően, hogy egy héttel a premiert követően a boltokba kerül a filmhez kapcsolódó új Tolvaly-könyv és egy fotóalbum.

Tideland

Íme, az abszolút szerepjátszás: az egykori Monty Pythonos Terry Gilliam (Grimm) sajátosan bizarr – megszokhattuk már – Tideland című „meséjében” a kábítószeres szülei lepusztult világa elől fantáziája birodalmába menekül a kislány. Persze, a „fejetlen babák országában” is akadnak gonoszságok – ám talán kezelhetőbbek (és szimpatikusabbak). Történetének egy kilencéves kislány, Jeliza-Rose (Jodelle Ferland) a főhőse, de – a rendező-forgatókönyvíró „szokása szerint” – korántsem mese a Tideland. Gilliam ahhoz rokonítja filmjét, mintha az Alice Csodaországban és a Psycho találkozna. A valóság és a fantáziavilág kettőssége itt is tetten érhető: a drogos szülők gyermeke – miután anyja túladagolásban meghal, és apjával (Jeff Bridges) a nagyi kihalt texasi prériközepi lepukkant vityillójába költözik – a babáival beszélget. Amiknek nincsen fejük… Vagy: testük. Ujjaira húzva azokat, „játszik”. És napközben heroint forral kanálban a papának, leveri a hamut az elbóbiskolt felmenő égő cigarettájáról stb. Jeliza-Rose megismerkedik a szomszédokkal, a félszemű – és fő gonosznak képzelt – Dell-lel (Janet McTeer) és retardált öccsével, Dickensszel (Brendan Fletcher), apja aranylövését követően a kislány számára csupán képzeletének ezek a félig valós, illetve teljességgel kitalált szellemlényei maradnak támaszul, avagy végzet gyanánt.

A Mitch Cullin kultikus írása alapján forgatott Tideland sötét tónusú mozi, aminek hívószavai közé olyanok tartoznak, mint a gyermeki ártatlanság, érzéketlen szülők, harc a túlélésért – és a szeretetvágy. Csakis erős idegzetű és lelkületű – felnőtt – nézőknek ajánlható.

Törésteszt

Ismerősek lehetnek az osztrák rendező-forgatókönyvíró Törésteszt című vígjátékának kelet-európai karakterei (szerepei). A főhős romániai pár – Ana (Maria Popistasu) és Nicolae (Bogdan Dumitrache) – Bécsben, vagyis Nyugaton próbál boldogulni, de a beutazásra szánt pénzük hamar elfogy, vegetálnak, próbálkoznak – és mindenféle emberekkel találkoznak. Csupa viccesen és mentálisan sérült osztrákkal, például a tar kobakját parókával leplezni vágyó áruházi nyomozóval és albérleti párjával, a „megélhetési tesztbábuként” dolgozó gyógyszerfüggő lánnyal. Meg egy ravaszkodó magyarral is összefutnak. Jó és rossz élményekkel végül haza indulnak. Merthogy, hiszen tudjuk, mindenütt rossz, de legrosszabb otthon.

Mindennek ellenére Kalt Sevillai ezüstdíjas filmje nem búbánatos fintor, hanem egy emberszeretetről árulkodó színes tabló. Az más kérdés, hogy aki errefelé az ilyesmin jó szívvel nevet, csak akkor teszi, ha egy kicsit fáj.