A hét filmjei: képzelt és valós rémségek

Mondják, hogy a tudatalatti fantáziaképei és a valóság eseményei összefüggenek, vagyis ha éppenséggel sűrű drámákat élünk át a mindennapokban, szorongó-nyomasztó rémképek nyomakodnak elő a kobakunk vetítővásznán. A mozikban ilyen kapcsolatot nem tártunk fel, valószínűleg a véletlen játéka, hogy ezen a héten egy érzelmes húrokat (is) pengető „rögdrámával” és két olyan filmmel (egy thrillerrel és egy horrorral) találkozhatunk, amik elfojtott izgalmainkról árulkodnak.

Csapatleépítés

Hogy ön-sorsrontásban jók vagyunk, arra bizonyíték a Csapatleépítés című német finanszírozásból készült angol – brit-szigeteki fekete humorban gazdag – horrormóka. Történik, hogy a ködös Albionból tikkadt menedzserek érkeznek Közép-Európa (bizony: Magyarország) romantikusan elhagyatott dombjai közé feltöltődni. A multinacionális vállalatok alkalmazottai jól tudják, mit jelent a szó: „csapatépítő tréning”.

Nos, itt éppen a fordítottja történik, a brigád egyre fogy, ugyebár csak egy maradhat… Mint minden jó horrorban, Christopher Smith rendező-forgatókönyvíró (Hajsza a metróban) filmjében is, a mészárlás, a belsőségek szenvtelen bugyogása apropó, hogy a társadalombírálat megfogalmazódjék. Amiért különösen hálásak lehetünk (a hazai terepviszonyaink megjelenése mellett), hogy Smith mindezt üdítő viccekkel kombinálja. Ezért aztán a kötelező körök (elakadó jármű, kietlen vidék, lepukkant erdei ház) inkább ahhoz segítenek hozzá, hogy hangulatba kerüljünk, és felkészüljünk az elénk tartott, vércsíkos görbe tükör látványára.

Láthatatlan

Amíg az angol csapat leépülési folyamatában aki fröccsenős véget ér, többnyire rendesen és véglegesen meg van halva, addig David S. Goyer (ál-) misztikus thrillerében egy az élet és a halál vékony határvidékén rekedt tinédzser (Justin Chatwin) tüsténkedik anyja (Marcia Gay Harden) és önmaga megmentésén. Amennyiben ugyanis kinyomozza a (majdnem-) halálának titokzatos körülményeit, a túlvilági révdíjat megspórolhatja.

Érdekes, hogy az egyébként remek Batman: Kezdődik!, illetve olyan, általában tetszetős „sötétfilmek”, mint A holló 2.: Angyalok városa, a Dark City és a Penge-trilógia (ennek utolsó opusát ő rendezte) forgatókönyvírója, Goyer saját filmjében az ellangyosított, gyönge karakterek ábrázolásának a hibájába esik. Mentségére szóljon, hogy a scriptet nem ő írta, hanem Mats Wahl kisregénye alapján – a Láthatatlan a 2002-es svéd Den osynlige című thriller remake-je – Mick Davis és Christine Roum. Ám éppen ebből kifolyólag pont ellene szól, hogy látnia kellett volna, szájbarágós, szenvelgő karakterekkel, lapos szövegekkel és fordulatokkal célt fog téveszteni.

Forró zápor

Előnyére vált viszont a gazdag szakmai – színészi – tapasztalat a hét harmadik bemutatásra kerülő filmje rendezőjének, Antonio Banderasnak, aki korábban (1999-ben) már figyelemre méltó (imponáló) maga-biztonsággal vezényelt le egy filmet: a Tűzforró Alabama című fekete komédiát. A Forró zápor a honfitárs Antonio Soler regénye alapján forgatott vérbeli dráma, az 1970-es évek vergődő Franco-rezsimjében három, jó barátságban álló fiatalember férfivá érését követi nyomon – egyetlen, mindörökre meghatározó nyár történéseivel. A fő szerepet az érzelmek játsszák, szerelmes szenvedélyek, őrjítő vágyak, hűség és árulás, hit és kiábrándulás képei kavarognak a vásznon.

A Parnasszus csúcsaira törő Miguelito (Alberto Amarilla) a város legszebb lányával bonyolódik többszereplős viszonyba, a deviáns Babirusa (Raúl Arévalo) londoni anyjával szeretne találkozni, az úrfi Paco (Félix Gómez) szegény lánnyal kavar, nem utolsó sorban, hogy bosszantsa sznob apját.

Banderas fiatalkora helyszínén készítette a filmjét, árnyaltabb és bonyolultabb szövéssel, mint, mondjuk, a Kamaszkorom legszebb nyara című amerikai tinédzserfilm esetében. Nehéz elvonatkoztatni a személyességtől, és éppenséggel lehet találgatni, hogy melyik karakter az övé – de felesleges. Azt hisszük, mindegyik legény tulajdonképpen ő, ezt támasztja alá az a tapinthatóan intim és értő viszony, amivel a figuráihoz – és történeteikhez – fordul.