A bosnyák főváros nincs messze tőlünk. Egy megnyújtott hétvége alatt könnyedén felfedezhető a városból az, amit a kívülállónak szívesen megmutat magából, de közben arra is éppen elég, hogy érzékeljük, ez már egy más világ, nemcsak kicsit balkáni, hanem eléggé keleti is.
Az első találkozás
Szarajevóba ideális levonatozni. A rossz utak miatt ugyanis kocsival sem sokkal gyorsabb, és lévén, hogy van egy éjszakai járat, nem okoz nagy időveszteséget sem. Némi meggyötörtséget persze igen, hiszen jó pár határőr és ugyanannyi vámos zavarja fel álmából az embert, legalább négy alkalommal az éjszaka folyamán. Reggel 5 és 6 között viszont jó élmény megérkezni Szarajevó pályaudvarára, az meglepően tiszta és európai, és könnyen találni egy kávézót, hogy egyből megkóstolhassuk a helyi bosnyák kávét (technikáját és végeredményét tekintve olyan mint a török – zaccos). A város fényei is szépek a derengő hajnali órán, és annak számbavétele is csak apró árnyékfelhő, hogy mit loptak el tőlünk a vonatozás során… (Kis csapatunk egy telefonnal és egy órával lett könnyebb a néhány órás út alatt, de legalább a fényképezőgépünk megvan.)
Szállást nem nehéz találni, az ember csak bevillamosozik a belvárosba és hátizsákjával sétálni kezd. Minket legalábbis hamar kiszúrt egy szerb fiú (mi is őt, lévén, hogy Péter 206 centis), akinek családja a főutcán lévő nagy lakás kiadásával egészíti ki havi jövedelmét. Kaptunk három nagy szobát, bőven jó volt. Peter ráadásul szívesen mesélt is. A délszláv háborúról, aminek nyomai még sok mindenen meglátszanak. Péter gyerek volt akkor, és ráadásképpen szerb, voltak élményei… De ahogy a fiú elveszett családtagjait lehetetlen pótolni, úgy a város sebeit sem tudták mind bekötözni. Az egykori Parlament épülete például – több mint tíz évvel a daytoni megállapodás után is – úgy néz ki, mint a pesti Havanna legcsúnyább tömbje szitává lyuggatva. Talán direkt hagyták meg így a város közepén. Mementóként.
Két világ határán
A főutcán (a Ferhadiján) még Európából indul el az ember. Monarchiabeli hangulatot árasztanak az egykoron csodálatos homlokzatú klasszicista paloták, amelyek földszintjén a helyi üzletek mellett ma egytől-egyig neves világmárkák kirakatai is csillognak. Az egyik épületben vásárcsarnok, egy másik téren utcai sakk hatalamas bábukkal, majd egy katolikus katedrális. Azután egyszercsak az iszlám világba érkezik a látogató, jobb kéz felől mecsetek sorjáznak (Gazi Husrev bég dzsámija az útikönyv szerint a legnagyobb európai mecset), balról fekete lepelbe burkolt hölgyek osonnak, az utcakép egy bazárra hasonlít (így is nevezik amúgy ezt a negyedet – Bascarsija). Minaretek csúcsai törnek az ég felé, óratornyok magasodnak, burekárusok követik egymást (köztük a Dallas Burek remek kis hely!), és apró kis helyiségekből időnként friss kávéillat érződik.
Az utcák szűkek, sok a sikátor, keleti szőnyegekre terített portékák közül lehet válogatni, vízipipák, jól és kevésbé jól megmunkált kávéscsészék, kiöntők, ikonok, és persze itt is a háboró emlékei: töltényekből készített emléktárgyak, golyóstollak meg miegymás. Ha időnként a házak és templomok között kilát az ember, akkor a főutcától jobbra (délre) és balra (északra) is meseszép a táj. Őrült meredek hegyek veszik körül Szarajevót, a lejtőkön az öreg városrész régi házacskái, és sok-sok fejfa sorjázik. Érdemes felcaplatni legalább az egyik domb tetejére, már csak a kilátás kedvéért is.
Mi a bazári dzsámi híres „galambos” terénél északra induló hegyet másztuk meg, onnan aztán elénk tárult a város kicsit szedett-vedett képe. A Miljacka folyó sárbarna színű víze, a sok kis híd (csak a belvárosi partszakaszon 11), a mecsetek zöldes kupolái, a minaretek csúcsai, a folyóparton álló paloták és sok-sok lakótelep.
A folyó mentén érdemes aztán végigsétálni is. Az egyik épület falán például ott az emléktábla: „1914. június 28-án itt lőtte le Gavrilo Princip Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófiát”. Kelet felé haladva egy másik épület a frissebb háború emlékét idézi: az egykori városháza és nemzeti könyvtár egy gyönyörű palotában – a granadai Alhambrára emlékeztető, álmór stílusú épületben – állt, ablakai most is betörve vagy bedeszkázva, még nem sikerült helyreállítani, de már dolgoznak rajta. Tízegynéhány évvel ezelőtt felégették az összegyűjtött köteteket, minden elpusztult, ami érték volt odabent.
A Kecske híd és Ilidza
Néhány kilométeres távolságra autó nélkül is érdemes kimerészkedni a városból. A belváros keleti végétől három kilométerre áll például a Kecske híd, ahová könnyen ki lehet taxizni, majd pedig egy-két óra alatt kényelmesen visszasétálni. Maga a híd is szép, kicsit olyan, mint a mosztári, az ország egyik legszebb kőhídjának tartják, és állítólag annak idején innen indultak a muszlim zarándokok Mekkába. De még szebb a városba visszavezető út. Ottjártunkkor elég párás volt az idő, és utunk nagy részét sejtelmes szürkületben tettük meg. A kanyon utolsó néhány száz méterét egy díszfasor övezi. Az ország fennállásának tizedik évfordójára ugyanis minden követség és konzulátus – a magyar is – ültetett itt egy fát.
Sokkal öregebb, sokkal terebélyesebb fák árnyékolják az ilidzai sétautat. A Szarajevótól nyugati irányban durván félórás villamosozással megközelíthető híres fürdőváros nemzeti parkjához és a Boszna folyó forrásához még a Ferenc József idején ültetett platánsor vezet. Hatalmas fák, előkelő, monarchiabeli villák, egy hajdanvolt jólét kopottas képe. A sok kis tóval és fahídakkal tarkított park egyébként ma is nyüzsög, sokan sétálgatnak erre családostul, gyerekestül, gyalogszerrel vagy felcicomázott fiákerekkel. Lehet ebédelni is (van egy felejthető étterem, még felejthetőbb kiszolgálással), de hozott anyagból piknikezni valószínűleg jobb döntés.
