Az egyházon belül is jelentős kezdeményezések történtek. Pap László dékánunk nemcsak a teológus ifjúságra, mint fiaira felügyelt, hanem mint a Dunamelléki Egyházkerület főjegyzője a beteg Bereczky Albert püspök teendőit is ellátta. Ez különösen nehéz feladat volt, mert a lelkészek körében egyre markánsabban fogalmazódott meg a változás, változtatás igénye, a Református Egyház vezetőinek leváltása, Zsinat – Konvent vezetőségétől lefelé mindazokra vonatkoztatva, akik hűségesen kiszolgálták az akkori rendszert. Megalakult az Országos Intézőbizottság, mely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy elősegítse a Magyarországi Református Egyház teljes megújulását. Mi teológusok ebben nem vettünk részt, hanem csak figyeltük a „nagyok”
buzgó tevékenységét.
A harcok egyre erősödtek és ennek következményeként egyre több volt a sebesült és a halott. A sebesülteket a mentősök igyekeztek ellátni, később számuk és a mentőautók száma is kevésnek bizonyult. Kénytelenek voltak jobb híján nyitott platójú Csepel teherautókon szállítani a sérülteket melyre vöröskeresztes zászlót tűztek ki. Ezzel is visszaélések történtek, mert ezeket a vöröskeresztes kocsikat is tűz alá vették.
A kórházak közül a Klinikák, a Szent István kórház mellett A Péterffy Sándor utcai kórház vállalt sok sebesültet, nem csupán szakmai felelősségből, hanem a forradalom iránti elkötelezettségből. Az orvosok és az ápolók fáradhatatlanul dolgoztak, szinte pihenés nélkül. A sok sebesült, a sok műtét nagymennyiségű vért igényelt. Véradásra szólítottak fel mindenkit. Mi teológusok sem kívántunk ebből kimaradni. Pap László dékán nem engedte el a 10-15 főből álló önkéntes véradó csoportot egyedül, hanem azt mondta: velünk jön.
Október vége elé már viszonylag korán sötétedik, így mire értünk jött egy teherautó már beesteledett. A teherautó üres platójára kapaszkodunk föl. Indulás előtt a Dékán úr megkérdezte, hogy nincs-e valakinél valami kés, vagy valami harci eszköz, esetleg fegyver. Nemleges válaszunk után elindultunk. Alig értünk a Ráday utca végére, a Kálvin térnél orosz katonák állítottak meg és mindenkit leszállítottak a teherautóról. Sorba állítottak bennünket egymás mellé és megkezdődött az alapos motozás. Elég izgalmas volt, amíg végigmotoztak bennünket egyenként. Különös érzés volt mindannyiunk számára, hogy élesre töltött fegyverek előtt állunk. Valószínűleg tudták, hogy az ifjúságnak döntő szerepe volt a forradalom elindításában, így a fiatalokra fokozottan felfigyeltek. Amikor befejeződött a motozás és semmit nem találtak, utunkra engedtek bennünket.
A Péterffy Sándor utcai kórházban óriási nyüzsgés, lázas munka folyt. Nagyon sok volt a sebesült, a folyosók is tele voltak ágyakkal. Az orvosok és ápolók helytállása bámulatra méltó volt. Őszinte lelkesedéssel, szinte megállás és pihenés nélkül végezték felelősségteljes munkájukat. A véradásra nekünk várnunk kellett, mert sok sürgősebb teendő akadt. Jó későn került sor a véradásra, ami belenyúlt az éjszakába, így mikor végeztünk, azt tanácsolták, várjuk meg a reggelt, mert akkor biztonságosabb hazamenni. Az éjszakát ott töltöttük a kórházban, ahol épen talpalatnyi helyet találtunk magunknak.
Lassan elcsöndesedett a város, a fegyver zaja alábbhagyott, csak itt-ott hallatszott egy-egy lövés. A harcok szüneteltek, az oroszok nagy részét visszavonták, de felügyeletet gyakoroltak, harckocsikkal járőröztek, ellenőrizve, hogy a tűzszünetet és az életbe lépett kijárási tilalmat tartsák be. A budapestiek fellélegeztek, „győztünk”, „győzött a forradalom” – hangzott mindenfelé. A rádióból megtudtuk, új kormány alakult Nagy Imre vezetésével. Tárgyaltak az ifjúság képviselőivel. Figyelembe vették azokat a követeléseket, amiket az ifjúság a 16 pontban megfogalmazott. Nagy reménység és boldogság töltött el mindenkit. Szabadnak, függetlennek éreztük magunkat. Azt gondoltuk, itt a cselekvés ideje, eddig a fegyveres harcosok vívták a maguk harcát, most nekünk a békés újrakezdést kell munkálnunk.
