Ez az oldal az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány életrajzi anyagaiból készült.
Szilsárkányban (Győr-Moson-Sopron megye) született középbirtokos parasztcsaládban. Apját korán elvesztette. A soproni evangélikus líceumi érettségi után 1941-ben felvételt nyert a budapesti József Nádor Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára. A német megszállás alatt a Békepárt aktivistája és a Kommunista Ifjúsági Szövetség Titkárságának tagja volt. 1945 januárjában az akkor alakult Madisz vidéki titkára, később országos szervezőtitkára lett, ahol oktatási ügyekkel és a vidéki szervezetek létrehozásával foglalkozott. 1946. március elején három hónapos pártfőiskolai tanfolyamra küldték. 1947 végétől Gerő Ernő mezőgazdasági szakreferense, az MKP KV Mezőgazdasági és Szövetkezeti Osztály helyettes vezetője, később vezetője volt. 1950-től az MDP KV-tagja, a Titkárság tagja, a Szervezőbizottság póttagja. Az MDP II. kongresszusán (1951 februárjában) a pb és a kv szervezőbizottságának tagjává választották. 1951. november 3-tól földművelésügyi miniszterhelyettes, 1952. január 5-től az állami mező- és erdőgazdaságok minisztere. Az első Nagy Imre-kormányban a Minisztertanács első elnökhelyettese és egyben a földművelésügyi tárca vezetője. 1955. április 18-án a Minisztertanács elnökévé nevezték ki. E minőségében írta alá Magyarország részéről a Varsói Szerződést. 1956 októberében a Jugoszláviába utazó magyar delegáció tagja volt. 1956. október 24-én leváltották miniszterelnöki tisztségéből, miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. Október 28-án antedatálva aláírta a magyar Minisztertanács hivatalos kérelmét, amely a szovjet hadsereget behívta az országba. Október 29-én egyéb kompromittált vezetőkkel együtt a Szovjetunióba szállították. Moszkvában a Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársaként dolgozott. 1958. szeptemberi hazatéréséig szociológiát tanult. Az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa, majd 1962-től a KSH elnökhelyettese, 1963-tól az MTA akkor alakult Szociológiai Kutatócsoportját vezette. 1965 tavaszáig a Valóság főszerkesztője volt. 1966-tól tanított a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen. 1968-ban elítélte a csehszlovákiai bevonulást, ezért elbocsátották állásából, és az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportjához került. 1973-ban az MSZMP PB határozatot hozott “néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”, és májusban az ún. “filozófusperben” revizionizmussal vádolták meg, kizárták a pártból, elbocsátották állásából. 1975-ös nyugdíjazásáig gazdasági tanácsadó. 1975 és 1990 között – sajátos előélete okán rendkívüli érdeklődés mellett – szerte a világban tartott előadásokat, amelyekben a szocializmus tudományos és politikai kritikájával igyekezett a világ figyelmét a kelet-európai szférára irányítani. 1979-ben aláírta a Charta ’77 csehszlovákiai polgárjogi mozgalom bebörtönzött tagjaival szolidaritást vállaló nyilatkozatot. 1986 decemberében Eörsi István lakásán rendezett illegális ’56-os konferencia egyik résztvevője, 1988 decemberében előadott a Széchenyi István Szakkollégium és Társadalomtudományi Klub első legális és nyilvános ’56-os konferenciáján. 1988-ban a MKKE címzetes egyetemi tanárává választotta. Visszaemlékezéseit a Kossuth Könyvkiadó 1988-ban “A történelem és a hatalom igézetében” címmel jelentette meg. Visszaemlékezései “A történelem és a hatalom ígézetében”, valamint “Élet egy eszme árnyékában” címmel jelentek meg.
