2006, spanyol, 120 perc
Eredeti cím: Volvér Rendező-forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar Operatőr: José Luis Alcaine Zene: Alberto Iglesias Producer: Esther Garcia Szereplők: Penélope Cruz (Raimunda), Carmen Maura (Abuela Irene), Lola Dueñas (Sole), Blanca Portillo (Agustina), Chus Lampreave (Tía Paula), Yohana Cobo (Paula), Antonio de la Torre (Paco) Mozistart: szeptember 7., Forgalmazó: Budapest Film Honlap
Pedro Almodóvarral személy szerint úgy vagyok, mint a felturbózott punccsal, jólesik, hogy olyan csiricsáré, édes és bizarr, hányaveti és vadóc, de nem is kell hozzá olyan sok, hogy túl sok legyen, émelyegve-támolyogva kapkodjak (buborékmentes) ásványvíz után. A Volver azonban minderre rácáfol. Semmi harsány giccs (identitáshajhász transzvesztita), hisztéria, idegösszeomlás („eddig-eddig-eddig vagyok”, á la Esztergályos Cecília), bár meghökkentő (ha úgy tetszik: izgága) fordulatok akadnak, és a rendező Almodóvar teljes egészében a női nemnek szentelte filmjét, tehát elvileg éppen jelentős hisztifaktor is lehetne benne, de nem, szép és szelíd és szomorú. Emellett – nincs ellentmondás – minden körülmények között életigenlő.
Túlvilági segítség
Az Oscar-díjas, zabolátlan spanyol filmtorreádor főhősnője, a gyermekkori titoktól terhelt Raimunda (istennő: Penélope Cruz) több műszakban robotoló, tűzről pattant anyatigris (férje munkanélküli), nővére, Sole (Lola Dueñas) visszahúzódó, elhagyott fodrásznő. Csak a nagynénjük (Yohanna Cobo) iránti rajongás közös bennük. A vidéki tánti váratlan halála megviseli a testvéreket. A baj nem jár egyedül: Raimunda lánya leszúrja részeg apját, aki molesztálja. Raimunda számára elkélne a segítség, az sem baj, ha túlvilági. A szellemként „kísértő” nagynéni felbukkanása éppen ezért kapóra jön.
Dráma és humor kéz a kézben
Megszokhattuk, hogy általában baj és nem baj kézen fogva jár, az élet drámai pillanatait átitatja a humor – és vice versa. Almodóvar különösen érzékeny és fogékony minderre. Nem lennénk nagyon meglepve, ha filmje – ami idén Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját kapta – nézése közben úgy csapkodnánk a térdünket, hogy közben csillogna a szemünk sarka.
