Pécsi strand, a vegyi üzem

Először meglepődik az ember, mikor a „hol a Hullámfürdő?” kérdésre Pécsett azt a választ kapja, hogy „abban az egyirányú utcában”. Hogyan férhet el egy strand egy utcában? Pedig elfér, nem messze a belvárostól a lakóházak között ott a strand. Pár lépcső fölfelé, és már benn is az ember az előcsarnokban. Szemben ötvenméteres úszó- és egy kisebb gyerekmedence található, most javítási munkák miatt üzemen kívül. Csak a strand üzemel, és ennek a szónak itt különös jelentősége van.

Műszak indul

Keresztülhaladva az előtéren, kint is vagyunk a szabadban, innen az egész strand belátható távcső és különösen éles szem nélkül. Két medence veti egymásnak a hátát, az egyik egy úszómedenceszerűség. Azért szerűség, mert nem igazi úszómedence az, ahol nem lehet úszni, márpedig itt nem lehet: a medence vize hullámzik, sávok nincsenek. Most is előttem van a kép, ahogy egy tizeharnéves kislány álldogál a medence közepén derékig érő vízben a „mélyvíz, csak úszóknak” feliratú tábla alatt.

A másik az a medence, melyről az intézmény a nevét kapta: a hullám, a szokásos, bejárata felé szélesedő alakzat, kékre meszelt betonból. Mögötte pedig, ahonnan a hullámok jönnek, a gépház. Ránéz az ember, és a lélegzete is eláll: egy kétszintes gyárépületet lát, a kötelező elemként megjelenő elkoszolódott üvegtéglákkal, külső vas csigalépcsővel, a kétszárnyú lemezkapu sem hiányzik, sőt, egy oldalépület is tartozik a kétszinteshez. Ez gyakorlatilag az egész strandot elcsúfítja, mintha egy régi, használaton kívüli üzemet alakítottak volna át fürdővé. Még az óránkénti ötperces hullámzás kezdetét sem gong vagy dallam jelzi, hanem egy irritáló búgás, amit gyárakban hallani műszak kezdetekor. A strandot szintén a gyáraknál ismerős téglakerítés zárja körbe, ez persze indokolt, hiszen a strand az országot átszelő egyik legforgalmasabb, a hatos mellett fekszik.

Ráncfelvarrás, make up

Az infrastruktúra is inkább illik egy gyárhoz, mint egy szórakoztató komplexumhoz. A kabinok lemezajtós szerszámos sufnik, melyben máshol csákányt, lapátot tárolnak, az utak betonból valók, olyan repedezettek, hogy a pesti soroksári út méltó versenytársuk lehetne, a szabadtári zuhanyzók ezerévesek, a bentiek pedig nincsenek egymástól elválasztva, viszont valami furcsa teknő- vagy kádszerű aljjal rendelkeznek, az öltözők padlója piszkos, noha alig használják, a padokat a festék tartja össze. A festékkel egyébként mindenütt kísérleteznek rehabilitációs jelleggel: amit lehet, kékre festettek, ajtókat, padokat, korlátokat, a medencék csempéit, konténereket, még az aknatetőket is, hogy valahogy kinézzenek, és az erőfeszítés értékelendő is, de a ráncokat az alapozó nem tünteti el, sőt. És azért nem úgy van az, hogy, jaj, szegény a strand, mert a platánokról lehulló gallyakat és kéregdarabokat össze lehetne söpörni, főleg az útról, főleg a kosárlabdapályáról, az öltözőben az összevissza álló padokat helyre lehetne tenni – legalább nyitásra.

Az öltözők szekrényeit is átfestéssel próbálták feljavítani, ott ez jobban bevált, a neonok viszont maradtak, esetükben semmiféle furfangot nem lehetett kieszelni, viszont azt az ismeretlen rendeltetésű vasállványt – szintén kék –, mely az öltözőszekrények között akadályozza az öltözködést, simán ki lehetne onnan vinni, csak úgy, minden trükk nélkül. Vagy ott van a szilvafa, mely bőségesen hullatja ringlóit szintén az útra, és senki nem takarítja el. Ilyen környezetre azután a vendégek sem ügyelnek, nem tartják tiszteletben a viszonylagos rendet sem, a cigarettacsikkeket lelkiismeret-furdalás nélkül a földre dobják. Az új idők szeleit a fürdő egy eldugott szegletében lehet tetten érni, egy szaunás, külön belépős egységről van szó, ahol három szauna is működik, egy akkora dézsa, hogy nyolclépcsős létra vezet fel hozzá, és egy jakuzzi.

Végletek között

A két étkezde a két végletet képviseli. Az egyik egy barakképületben nyitott ki, alapvető dolgokat, a strandon szokásos ételeket-italokat kínálja, a másik vele szemközt egy neobarokk, múzeumszerű épületben található. A hatalmas kőkorlátos teraszon, melyre lépcsők vezetnek fel, műanyag kerti székek és összecsukható fa sörpadok állnak. Bent is elképesztően vegyes a kép: az egyik helyiség pubszerű, fapadlós, galériás terem, egyszerű barna faasztalokkal és boxokkal, hozzájuk nem illő fekete, kék huzatú székekkel. A másik helyiség szőnyegpadlós, flippert és biliárdasztalt rejt, az egész vendéglőre a legjobb szó a szedett-vedett. Az étterem neve is ezt a zűrzavaros hangulatot közvetíti: Epicentrum Jazz Pub.