Élet-Stílus

Repülőgép-temető és öngyilkos perui birkák

admin
admin

2006. 07. 10. 11:05

Sofőrünket vezetés közben teljesen lefoglalta a minden végtaggal egyszerre történő kommunikáció, valamint – a rádióból üvöltő zenére – néhány salsatánclépés megtanítása, aminek következtében a taxi az itteni alsó-rakparton (Csendes-óceán), jó 30 méterrel az elementáris erővel a partnak csapódó hullámok felett, időnként kicsit cikcakkban haladt, mindezt 100-as tempónál.

Peru

Hivatalos név: Perui Köztársaság
Főváros: Lima
Területe: 1 285 215 km² (majdnem 14-szer akkora, mint Magyarország)
Lakossága: 27,9 millió (2005) – ennek 73 százaléka városi
Beszélt nyelvek: spanyol, kecsua, aymara
Közigazgatás: 25 tartomány
Pénznem: Nuevo Sol ( 1 USA $ ~ S/ 3,26)
Vallás: 89 % római katolikus
Földrajzi felosztás: partvidék (sivatagos), Andok (magashegység), esőerdő (58,8 %)
Legmagasabb pontja: Huascaran, 6768 m
Fő folyói: Amazonas, Maranon, Ucayali
Klíma: sivatagi, magashegyi, trópusi

Végre, föld a kerekünk alatt!!! Stewardunk, egy kicsit fapados Antonio Banderas-klón, miközben a terminál felé gurulunk, egy sármos mosoly kíséretében még gyorsan begyűjti az utolsó kajamaradékos tálcánkat, amire a landolás előtt már nem maradt ideje; strapás útja volt szegénynek, érthető, hogy a szerviz némi kívánnivalót hagyott maga után. Mindjárt indulás után csábos kacsintással igyekezett az arra fogékony hölgyutasokat meghódítani, és hogy fáradozásai sikerrel jártak, arról egyik útitársam egy függöny mögé bekukkantva in flagranti győződhetett meg. Ugyanis miután 8 órán keresztül nem kaptunk enni és inni is csak egyszer, így porzó torokkal néhányan légi kísérőink felkutatására indultunk. És nem a rajtakapott szőkeség volt az egyetlen függöny mögötti látogató – lehet, hogy már az elején utazásom nagy kalandját hagytam ki azzal, hogy nem dőltem be bájainak? Hallgatásunk díja amúgy dupla adag narancslé és ásványvíz, no meg egy búfelejtő szendvics volt – aki repült már közel 12 órát, vagy esetleg még többet, az tudja, mekkora kincs ez.

Egy ideig elterelte ugyan figyelmünket szomjunkról az Amazonas lélegzetelállító tájainak megfigyelése, de később már ez sem. Pont a folyam torkolata fölött értük el a dél-amerikai kontinens szélét, és végig a vonulata fölött repültünk – egy csoda volt. Mint a térképen, mindenhol csak vizet és zöldet lát az ember órákon keresztül, végtelenül kanyargó folyókat, tavakat és szinte még 11 km magasságból is kivehető gigantikus fákat, mindezt festői összevisszaságban, rajzolni sem lehetne szebbet. Megnyugodhattam, hogy léteznek még az esőerdők – reméljük, még sokáig.

Az inkák földjén

A landolás után rajtam eluralkodó boldog és izgatott várakozás minden kellemetlen élményt feledtet. Ugyan az első háromdimenziós benyomás nem túl biztató, a már majdnem esti sötétségben látom, amint valami repülőgép-temető mellett haladunk, minimum tíz, teljesen kiégett, összetört, hatalmas gépronccsal – talán mégsem kellene annyira bánnom, ha nem lesz elég pénzem a belföldi repülésre? Az ablakoknál nyoma sincs az amerikai filmekből ismert, marcona dél-amerikai egyenruhásoknak, kedves tisztviselők fogadnak minket mosolyogva, majd a váróterembe lépve a turistainformációnál tökéletes angolsággal gyorsan adnak nagyon segítőkészen hotelcímet és egy halom használható tippet, térképet is, ami nem elhanyagolandó egy teljes magyarországnyi lakosságú nagyvárosban.

Tudjuk, hogy megvan rajta a hasznuk, és persze egy kicsit le is nyúlnak minket, de inkább ez, mint mindjárt első nap valami kétes helyen, szuperbiztosan elrejtett övtáskám tartalmától megfosztva landolni. Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak, amikor a csarnokban a budapesti metróaluljárókból ismert, a kecsua indiánok színes szerkójában, – úgymint pomponos fülessapka és tarka poncsó –, pompázó pasik fogadtak minket, ezúttal nem félkörben állva, pánsíppal az El Condor Pasat játszva és CD-t árulva, hanem csak úgy turistalátványosságként, baksisért, terminálszerte bőröndös kocsikkal körözgetve. Tisztára olyan, mintha az echte autentikus magyar csikósokat látnám Bugacon egy lovasbemutatón vagy a Budai Várban.

Kézzel, lábbal

A hotelcím kapcsolt járadéka a tiszteletünkre odarendelt, a többinél feltehetőleg drágább, ám 64 foggal mosolygó taxisofőr is, aki ezzel – mint 5 perccel később rájöttem – feltehetőleg bizalmunkat akarta már előre elnyerni. Ugyanis a mediterránokhoz hasonlóan itt is csak két dolgot ismernek a kocsin, a dudát és a gázt (fordított sorrendben), így ha lett is volna olyan elvetemült ötletem, hogy kocsit bérelek (mert volt), akkor arról ott azonnal letettem. Maximum a bringa- vagy lámabérlés jöhet szóba.

Sofőrünket vezetés közben teljesen lefoglalta a minden végtaggal egyszerre történő kommunikáció, valamint a rádióból üvöltő zenére néhány salsatánclépés megtanítása, minek következtében a taxi az itteni alsó-rakparton (Csendes-óceán), jó 30 méterrel az elementáris erővel a partnak csapódó hullámok felett, időnként kicsit cikkcakkban haladt, mindezt 100-as tempónál. Az este 7 órai sötétségben sajnos már nem sokat láttam a városból, no meg amúgy is minden idegszálamat igénybe vette a fohászkodás, hogy ha már idáig eljutottam, legalább csak akkor legyek közlekedési baleset áldozata, ha már megláttam a Machu Picchut. Akkor már utánam az El niňo.

Jó fél óra után egy kellemes kertvárosi részen, egy kis villa előtt álltunk meg, ami a recepciós magyarázata szerint régebben az amerikai nagykövetség vendégháza volt, csodálatos belső fafaragásokkal. Európai idő szerint hajnali 5-kor, Peruban kora este pedig végre ágyba ájulhattunk. Álmomban a kecsuaszerkós Banderas-steward vezette a taxit az óceán közepén, és én a 19 kilós hátizsákommal vertem a fejét, hogy álljon meg végre, mert szomjas vagyok, majd amikor eleget tett felszólításomnak, az ablakon kihajolva kiittam a teljes óceánt, hozzá elropogtatva egy fél Brazília méretű esőerdőt.

Másnap reggel soha nem hallott madarak csicsergése ébresztett rémálmomból, trilláztak, csiviteltek, nagyon vidám volt. Kiderült a ház további pozitívuma is: az óceántól és egy kellemes kis parktól csak 2 percnyire állt. Megnyugodva állapítottam meg, hogy az óceán még mindig tele van vízzel, tehát mégsem sikerült éjjel kiinnom. Az itthon csak cserépből ismert szobanövények (fikusz, hibiszkusz, stb.) fa formájában nőttek itt, és a parkban kutyakakit csak az arra kijelölt futtató részeken láttunk. Mivel egy nagyon előkelő városrészben voltunk, ahol a kertes villák szomszédságában hotelek, bankok és multicégek sorakoztak, mindjárt pénzt is váltottunk, rengeteg „Nuevo Sol” boldog birtokosa lettem, a fémpénzeken izgatottam felfedezve a Nasca vonalakat.

Elhagyva a nagyvárost

Egy nappal később megkönnyebbült sóhajjal búszúztam Limától, a fővárostól, amikor a busz majdnem másfél órás kanyargás után kikeveredett a kopár, poros-homokos járdák mellett sorakozó kiszáradt fák és egyszintes, a megboldogult NDK hétvégi nyaralóit idéző bódéházak végeláthatatlan labirintusából és áthaladt a Peru nagyon sok városát övező, főleg nejlonzacskókból és műanyag palackokból álló, sok méter széles hulladéksávon (amellyel itt szembesültem először döbbenten). De aztán tényleg túlvagyunk ezen a tízmilliós nagyvároson, végre vár az érintetlen természet és egy romlatlan, tisztább világ – gondolnám gyermeki naivitással, ám a valóság néhány fehérre meszelt téglakerítés formájában mégis gyorsan visszatérít az otthonira emlékeztető valósághoz: élénkpiros, minimum egyméteres vörös betűk buzdítanak már 7-8 hónappal a választások előtt egyik vagy a másik elnökjelölt megválasztására.

Akkor sem hagyom magam elkeseríteni, belesüppedek a repülők business classát is felülmúló – ugyan kicsit kétesebb tisztaságú – hatalmas ülésbe, majszolgatom a kísérő kislány által kiosztott sokemeletes szendvicset, amelynek egyik fő vonzereje a szilvaméretű, sötétlila olívabogyó, kortyolgatom hozzá a kokateát (igen, koka – a kecsuák itala, ami teaként csak frissít és nem jár tőle az ember rózsaszín mezőkön), legalábbis ami megmaradt belőle egy fékezést követően, merthogy egy öngyilkosjelölt birkagyerek éppen a mi buszunk alatt kívánt véget vetni életének, de sofőrünk reakcióidejének köszönhetően aztán mégis megúszta.

Utazás terepasztalon

Nem is csodálom, hogy szegény birka már gyermekfejjel ilyen életunt: itt egy szál fű is alig nő, szinte minden teljesen kopár, és Peru környékén az év nagy részén mindent beborít a garua, a partmenti szürke köd, amely mögül csak ritkán tör elő a nap – nem is értem, hogyan tudtak a spanyolok éppen itt fővárost alapítani. ( Később, a hegyekben persze megértem: biztosan lusták voltak hegyet mászni, no és inkább a szürkeség, mint európai tüdővel az oxigénhiány 5000 méteren.)

Peru kapcsán valahogy mindig egy örökzöld világról és hegyekről álmodoztam, aminek itt egyelőre nyoma sincs, mégis van valami nagyon vonzó ebben a kietlen, köves, hegyes-dombos pusztaságban is. Az útikalauzomból természetesen tudom, hogy Peru földünk egyik legnagyobb biodiverzitással és táji sokszínűséggel, változatossággal rendelkező területe: a Csendes-óceán partján húzódik a kb. 50-100 km széles homok- és kősivatag („Costa”), ahol most buszozunk, majd ebből emelkedik ki az Andok vonulata (Peru területén több mint 40 hófedte, 6000 m-nél magasabb hegycsúccsal és a Titicaca-tó környékén elterülő magashegyi fennsíkokkal, „Sierra”), valamint harmadik sávként, Brazília és Bolívia szomszédságában az Amazonas vízgyűjtőjéhez tartozó trópusi esőerdők („Selva”).

Peruban buszozni olyan, mintha állandóan földrajz- és biológiaórán ülne az ember és egy végtelen terepasztalon utazgatna, és még Török tanár úr dögunalmas magyarázatait sem kell közben hallgatni – itt, a tengerparti sávon ezt maximális lelkesedéssel konstatáltam, hiszen még nem tudtam, hogy 2 nappal később mi vár rám a magashegyi terepasztalon.

(Folytatása következik)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.