Már a mozikban: Verdák

Az animáció a jövő – részben a jelen – sikeres üzletága, vélekednek a nagyemberek, sürgősen hozzátehetjük, a számítógép generálta filmek hatalmas szellemi potenciállal is rendelkeznek, kifogyhatatlanok az ötletekből. Amire nem képes a színész – mert mondjuk emberfeletti és esetleg veszélyes –, tudják a „rajzolt” figurák, akik ráadásul egyelőre szakszervezetbe sem tömörülnek, viszont hozzák formát, a nagy nézettséget, az elismeréseket (például a Shrek Oscar-díja) és, mi tagadás, persze a bevételt hasonlóképpen. Ám. Egyre inkább arcot, egyéniséget öltenek, tanúság erre egy másik Oscar-tulajdonos animációs filmes író-rendező, John Lasseter (Toy Story, Egy bogár élete) új filmje.

Észrevétlenül tanít

A Verdák (végre egy találó címmagyarítás) ugyanis az életre kelt gépek filmje, pontosabban, amit eddig is éreztünk, miszerint az alattunk gördülő járgányoknak lelke van – hogy némi képzavarral éljünk –, testet ölt. Mondhatnák, láttunk már ilyet, hasonló történt a Robotok című opusban. Itt azonban együtt munkál értelem és érzelem, rengeteg finom kis filmes utalás és humor mellett ugyanakkora hangsúlyt kapnak az olyan fontos emberi dolgok, mint barátság, szerelem, tisztesség, becsület, kitartás stb. Vagyis amíg a kiscsibészek bámészkodva-ámulva lesik a kalandokat, úgy kapják meg az elkerülhetetlen erkölcsi mondanivalót, hogy észre sem veszik. Ez a profizmus. Ez is.

Kerékbilincs és közmunka

A történet szerint egy szépreményű, de menthetetlenül egoista versenyautó, Villám McQueen a motorsport új üdvöskéje lehetne, ha véletlenül egy isten háta mögötti porfészekbe (Kipufogófürdőbe) nem vetődne, ahol ámokfutása ellentételezése gyanánt kerékbilincset kap, majd közmunkára ítélik. Az egykor virágzó, mára elfeledett kisváros (a sztrádák, ugye) lakói között aztán és természetesen megtanulja, mi a jó és az igaz, aminek utána egészen más kocsi és versenyző válik belőle.

Az utolsó pillanatig szórakoztat

Megszokhattuk, hogy az animációs mozik készítői gondot fordítanak az idősebb, mozis kísérőgenerációra, tehát amíg a kisebb ember az egyszerűbb vicceken szórakozik (és megigazul), addig a felnőtt szintúgy elfoglalja magát a neki szánt (érettebb) poénokkal. Ebben remek módon segítenek a magyar szinkronhangok, és már előre jeleznénk, hogy a stáblista felbukkanásával ne hagyjuk el a székünket, mert marad szórakozás egészen a legvégéig.