Kemény bűntetés
A mezőnyt a fővárosban érte a hír, hogy a csapat hivatalos fotósának a Tana-tónál egy terepjáróból ellopott fényképezőgépét megtalálta a rendőrség, a bűnösök pedig már a börtönben ülnek. A tettesek hét hetet töltenek börtönben, ahol naponta háromszor a tenyerüket és a talpukat megvesszőzik.
Január közepén kilencfokos hidegben Kairóból indult a tíz országot átszelő négy hónapos kerékpártúra. A 2006-os Tour d’Afrique a piramisok tövében startolt. A Szfinx közelében felállított transzparens előtt elkészült a hivatalos csoportkép, majd egy egyiptomi tisztségviselő elindította a mezőnyt: trí-tú-van-start! Indulunk. Húsz méteren belül el is akadunk, egy zárva felejtett kordonban…
Kairótól a Vörös-tenger bringával is csak egy nap, a mezőny a tenger közelében tekergő autópályán haladt dél felé. Zord, terméketlen hegyek aljában húzódik Egyiptom legszebb tengerpartja. Az autópályán kiégett, elhagyott autóroncsok árválkodnak – az arab országban nem szokás a hulladék elszállítása. A köves, kopár tájon üde színfoltot jelentenek az óriás szélmalmok, jelezve, hogy dán segítséggel már gondolnak az alternatív energiára. A bringások csapata a magyar turisták körében is kedvelt Safagánál intett búcsút három és fél hónapra a tengernek, legközelebb csak a célnál, Dél-Afrikánál találkozunk újra..
Az út a zöldellő, nyüzsgő Nílus völgyében haladt tovább. A folyó ágyát egész Felső-Egyiptom területén végtelen cukornád-táblák szegélyezik. A hosszú, kardalakú levelek buja zöldje különös ellentéte a sivatag sárga színének, amely már az út túl oldalán ott leselkedik látóhatáron belül. Cukornád rostot rág az egész vidék, az édeskés rágcsára a mindenki hamar rákapott, miközben a csapatot a Nílus mentén folyamatos éljenzés, hangos gyerekzsivaj kísérte. Kiabáltak, integettek, ha visszaintegettem, még jobban kiabáltak, és még jobban integettek. Így ment ez egészen Luxorig. Híres filmcsillagnak járó fogadtatás. A karjaim fáradtabbak, mint a lábaim.
Az ókori Théba, a mai Luxor után megcsodálhattuk Edfut és az impozáns Hórusz-templomot, valamint Asszuánt, a fáraók végvárát is. A közeli Nasszer-tótól Szudánba csak hajóval lehetett átjutni. Megkaptuk a Szudán felé hetente induló menetrendszerinti járatra szóló jegyeinket, kiléptettek bennünket Egyiptomból, majd következett a rakodás. Teherautók érkeztek, roskadásig pakolt taxik, hogy a hihetetlen mennyiségű holmit alkalmi hordárok tömege cipelje a hajóra, amely mindent és mindenkit elnyelt. A fedélzeten és az alsóbb szinteken a padlón tranzit utasok százai hevertek egymás hegyén-hátán.
Gumipapucs gazdáját keresi!
Szudán és Egyiptom határát, a képzeletbeli 22. szélességi kör alkotja, amelynek mindkét oldalán hajszálnyira egyforma a sivatag, és mégis, alig érkezik meg az ember Wadi Halfába, tüstént érzi, hogy teljesen más világba csöppent. Észak-Szudán lakossága szintén a Nílus folyása menti szűk sávba tömörül. Az emberek nyitottak, kedvesek, egyszintes, agyagból készült, fallal körbevett házaik kívülről és belülről is tiszták, rendezettek. Angolul kevesebben értenek, de jellemző, hogy meghívják az arra járót legalább egy teára. Utak is vannak, de borzasztó rosszak, burkolat nincs rajtuk, csak homok és kő.
A forgalom változó, leginkább gyér: napi 3-5 autóval számolhatunk. Nem tudom, Szudánban létezik-e Talált Tárgyak Hivatala, de ha igen, akkor bizonyára külön osztály foglalkozik az elvesztett gumipapucsokkal. Míg Egyiptomban a lerobbant teherautók abroncsai szegélyezik az utakat, itt az elvesztett lábbelik a jellemzők. Először azt hittem, közülünk esett le valakinek a papucsa a porba, de a huszadik után ez már nem tűnt valószínűnek. Mivel itt szinte csak teherautók közlekednek, a személyszállítás is ezek platóin történik. Az emberek fenn zötykölődnek, és időnként lerázódik ez-az. Leginkább a gumipapucs…
Az ésszerűség időnként úgy diktálja, hogy a bringások a Nílus kanyarulatát levágva inkább a nyílt sivatagi átkelést válasszák. Ebben segítségünkre van Midhat, egy helyi bringás. Midhat azonnal nagy csinnadrattával fogadott, mikor kiderült rólam, hogy magyar vagyok. Ő ugyanis magyarabbnak vallja magát, azaz ahhoz a kis núbiai csoporthoz tartozik, akik magukat nem is teljesen alaptalanul a magyaroktól eredeztetik. Ma már muszlimok, de a csecsemők homlokára keresztet rajzolnak, csakúgy, mint az ételre.”
Út a tengerhez
A sivatagban a szelet és a forróságot nem lehet megszokni. Februárban Szudánban nem ritka a 40 fok, de olykor 50 fok felé is szaladhat a hőmérő higanyszála. Homokviharban biciklizni? Igen! Ha hátulról fúj, az is könnyebb. Igaz, a horizont mintha párás ködös lenne, és homokos szendvicset ropogtatni sem az igazi, de igazán kellemetlenné akkor válik, amikor a látótávolság drasztikusan lecsökken.
A szudáni főváros, Kartúm a Fehér- és Kék-Nílus összefolyásánál épült. A város neve arabul ormányt jelent, amit a két Nílus összefolyásánál fekvő félsziget alakja után kapott. A Tour d’Afrique csapat idén a Kék-Nílus Vitorlásklub telepén száll meg, amely nem csak nevében kék, de a temérdek Pepsi-logó, meg a kékre festett korlátok, oszlopok miatt is.
A fővárostól délre ismét változik a táj: eltűnik a sivatag, helyette megművelt tájak tűnnek fel. Erre már aszfaltozott utak is akadnak: az etiópok építették, hogy a szudáni fővárost érintve legyen kijáratuk a tengerre. A forgalom nagy, sok a kamion, a kanyarokat itt nem közlekedési táblák, hanem féknyomok, oldalukra borult autóroncsok, kiégett buszok, teherautók leborult és otthagyott, sokszor szennyező rakománya jelzi.
Biztonsági öveket kérjük bekapcsolni, emelkedünk!
Már a Tour d’Afrique harmadik országában, Etiópiában járunk. Hatalmas hegyvonulatok, széles és hosszú völgyek között vezet a poros út, egészen egyértelműen felfelé. Irány az Etióp-magasföld! Ami elsőre feltűnik: az etiópok sokan vannak. Nem csak a falvak közelében, hanem mindenütt. Akármerre nézek, mindenhol ember. Tehenet terelgetnek, füvet, fát gyűjtenek, vagy csak ücsörögnek az árnyékban. És amikor az ember azt hinné végre, sehol senki, lehet kicsit egyedül, már fel is hangzik a háta mögött: You! You! You! Idegen fehér ember láttán ezt skandálják a gyerekek. Ezen túl a Give me money!, Give me birr!, Give me a pen! mondatok ismertek szélesebb körben. Valamint a kevésbé célirányosak közül a Where are you go?”
Etiópiában semmi sem igazán sík, az utak szintkülönbsége elképesztő. Alighogy felkapaszkodnak a bringások a magasba, máris feneketlen mélységekbe gördülnek lefelé a szerpentineken. A látóhatár csupa hatalmas hegység; hegygerincek és szakadékos völgyek váltakoznak egymás után. A völgyekben falvak, tavak, furcsa kőképződmények, legelő csordák és persze emberek mindenütt.
A csapat első pihenőjét az Afrika legnagyobb tavai közé (egész pontosan hat Balatonnyi méretű) tartozó Tana-tónál tartotta. A tó kis szigetein több száz éves keresztény kolostorok állnak, az itt élő szerzetesek kávétermesztésből tartják fenn magukat. A vízilovak és pelikánok által is kedvelt tavon a helyiek picike, papirusz nádból font csónakokkal közlekednek, ezzel járnak a gyerekek is iskolába.
A rendkívül érdekes fehér ember
Hogy Etiópiában az emberek nagyon kíváncsiak, a fővárosban Addisz Abebában is bebizonyosodott. Olvasgatással, beszélgetéssel, gumijavítással, csöndesen telt a délután. A helyiek figyeltek. Akár órákon át. Azt, hogy az egyik útitársnőm olvas hason fekve, 8-10 gyerek és felnőtt nézte folyamatosan a kordonon kívülről. A kerítésen kívül több száz – nem túlzok – etióp állt, ült, feküdt, volt aki kisszéket is hozott, meg napernyőt – talán sokáig marad. A kerékpárszerelés, a sátorverés, a főzés mind nagyon érdekes dolog, mégis a legjobb, ha valamelyikünk mosakodni indult
Welcome to the jungle – Dél-Etiópiában mintha ismét klímát váltottunk volna. Eddig nem látott burjánzó növényzet mindenütt, áthatolhatatlannak tűnő erdők, ültetvények, egészen az aszfaltút széléig. A házak is kiszorultak az út szélére, így a települések nagyon hosszúak, sőt, teljesen egybefüggőek. Mintha egyetlen hosszú-hosszú falun tekertem volna keresztül száz kilométeren át. Itt aztán nem probléma a frissen facsart mangó, papaya, ananász vagy avokádó dzsúz.”
Szanyi Gergő útjának főtámogatója a GTS-Datanet.
Folyt. köv.
