Namíbia
Mit is érdemes tudni Namíbiáról? Azt mindenképpen, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság észak-nyugati, illetve a korábban már meg-idézett Botswana nyugati szomszédja, óriási és alig van lakossága, van viszont szavannája, vörös sivataga és gyémántja, no meg nem utolsósorban itt forgatták az “Istenek a fejükre estek” című műalkotást. Magáról az Etosha Nemzeti Parkról csak annyit, hogy kilencszer annyi vadja van, mint a méltán népszerű Serengetinek, csak hát Namíbia Kenyával ellentétben marhára nem szorul rá a turizmusra. Ja meg Namíbia német gyarmat volt, ami ugye önmagában is vicc, de erről majd később. Mindeneset-re türelmetlenül vártuk az első bushmant, aki majd harsány “grüszgottot” rikkant egy baobab árnyékából.
Valahogy így kezdődött háromnapos látogatásunk az Etosha Nemzeti Parkban. A szavannát leginkább a patások népesítik be, meglehetősen nagy változatosságot felvonultatva. Sokféleképpen lehetne őket besorolni, szerintem a szarv alapján a legjobb: egyenes, íves, vagy csavart, rövid vagy hosszú, sima vagy bordás stb. Nem feledkezhetek meg a zebrákról sem,… hát ritka vicces állat, az biztos. Nem tudom, ki találta ki, hogy pizsamát adjon egy lóra, de bizarr ötlet volt. Valahogy nem lehet a zebrákat komolyan venni, annyira viccesek és értelmetlenek, akár a rózsaszín flamingók, aztán tessék, az evolúció (ha van ilyen) egyik legsikeresebb faja.
Családias hangulat az elefántoknál
Szót kell ejtenem az elefántról, amelyből szintén volt néhány. Először is baromi nagy. Esküszöm, sokkal nagyobb, mint az állatkertben és ha átsétál előtted az úton, akkor V6-sal sem fogsz röffentgetni, az biztos. Méltóságteljesen törnek utat maguknak bármilyen bozótban, ám mégsem a méretükkel teszik a legnagyobb benyomást. A legmegdöbbentőbb a családi életük. Először is sok más állattal ellentétben van családi életük, a kicsik tényleg megfogják az ormányukkal a tesó farkát, a mama az ormányából itatja a papát, figyelnek egymásra, összevesznek, trombitálnak és együtt fürdőznek. Egyikünk egy álló órán át filmezte az itató mellett kibontakozó elefánt valóságshow-t, kicsit több mondanivalójuk volt, mint butaarcú BB Jóskának, vagy VV Gizinek.
A zsiráfot viszont könnyen hihetnénk evolúciós zsákutcának, hiszen bármilyen állat, aminek 80 százaléka nyak, csakis igazi vesztes lehet. De aztán az a képessége, hogy eléri azt az ágat is, amiről a többi legelésző csak álmodik és meglátja azt a lopódzó oroszlánt, amit más állatok nem, mégis sikertörténetté változtatja.
A varacskos disznó viszont tényleg rejtély…az egyetlen tippem arra, hogy mi mentette át az evolúció viharos évezredein, hogy amikor szembetalálkozik egy oroszlánnal, az leharapja a saját nyelvét a röhögéstől. Próbáltunk hajkurászni egyet-kettőt, de iszonyat gyorsak. Aztán egyszer csak megjelent egy egész család a kempingben, ott szuszogtak, túrtak, röfögtek fel órán át. A strucc viszont kőhülye, ez tény. Egy bazi nagy tojás két vaskos lábon és egy méternyi nyakon ülő csirkefej. 70-nel fut, és oldalt néz, egy vicc az egész.
A vörös sivatag receptje
Az ország másik csodája a Namíb-sivatag. De hát hogyan is lehet egy sivatag vörös? Magyarázat persze van, mint mindenre. Szóval adva van ez az alapjában véve használhatatlan, kilúgozott talaj, amit aztán a folyók szépen belemosnak az óceánba. Ezek után az áramlat néhányszáz kilométerrel arrébb partra teszi, ahonnan pedig az uralkodó szél szépen befújja a szárazföld felé. Na ezt a receptet kell követni néhány tízezer éven át és vörös sivatagot kapunk. És tényleg: az eredeti szikes, töredezett, fehér talajon teljesen idegenül mozog a vörös homok, mintha csak billentős Kamazzal hordták volna ide az egészet. A folyamat persze él a mai napig, a dűnék évente egy-két métert haladnak a kontinens belseje felé. Szóval a nagy száraz semmi, aztán hirtelen egy vörös dűne, majd hetven kilométernyi vörös homok után az óceán.
Estefelé érünk a dűnék közé, mindjárt be is ásom járművünket a homokba, ahogy kell. Mindjárt utánunk nagyobbacska terepjáró fékez, kiszáguld belőle a mönchengladbachi fotósklub három izgatott, nyugalmazott aktivistája és vadul elkezdik nyomni a gombot, mintha csak életük utolsó napja lenne. Mondjuk, meg tudom érteni: a lemenő napban szokásosnál is vörösebb dűnék a gyönyörű hullámaikkal erősen ámulatba ejtők. Első esténk itt, nem is sokat beszélünk, hihetetlen az egész, meg aztán dög hideg is van.
A képgalériát keresse az oldal tetején!
Kevés ember nagy helyen
Kicsit jobban körülnézve növényzet is van, méghozzá elég sajátságos. Minimál-túlélésre vannak berendezkedve, apró levélkék és tövisek, diszkrét virágok. Hát nem lehet könnyű nekik, az biztos, nem fuldoklunk a párától. Egy fa is feltűnik, háromnegyede nem bírta a gyűrődést, de azért dacosan áll, majd egyszer csak betemeti a homok és akkor feladja.
Sátrat verünk a kempingben, na ezt is tutira kitalálták a namíbok. Erre hadd térjek már ki, csak ha valaki azt hiszi, hogy mi itt Európában értünk az ökoturizmushoz, akkor most figyeljen! Szóval közel s távol (értsd: 500 km sugarú körben) egy kemping van, amiben kb. harminc sátorhely. Vadkempingezni nem szabad. Előre le kell foglalni a helyet, hiszen enyhén népszerű a nemzeti park. Mi persze nem tettük, de mázlink van, mert Jürgen lemondja és mi pont beugrunk a helyére, de ez most mindegy is. Szóval van egyszer egy nagy kapu, ami a nemzeti park bejárata és ezen belül van a kemping, de a park területére csak egy másik, belső kapun át lehet bemenni. Na szóval a nap reggel hatkor kel, a kempingből a magas dűnékig egy óra az út (magyaroknak V6-ossal 45 perc). A belső kaput ötkor nyitják, a külsőt hatkor. Aki tehát nem a kemping vendége, hanem csak arra járó turista, semmiképpen nem érhet oda megnézni a napfelkeltét.
Engem tökéletesen lenyűgöztek a fények, árnyékok, formák és hangulatok. Elnézést, ha fellengzősen hangzik, de sírva fakadtam volna, ha ezt a külső kapu előtt állva kell megélnem. Ahogy kel fel a nap, minden perc más árnyalatokat varázsol elő, talán filmezni kellene és aztán gyorsítva lejátszani.
Magyaroknak virtus
A napfelkelte utáni kötelező kirándulás Dead Vlei-be vezet, ami – gondolom flamandul – halott völgyet jelent. Az itt látható üszkös fák a vizsgálatok szerint mintegy ezer évesek és azért nem korhadnak el, mert annyira nincs semmi nedvesség, a bomláshoz szükséges baktériumok egyszerűen nem élnek meg. Megdöbbentő látvány, annyi bizonyos.
Az árnyékok még mindig nagyon hosszúak, a betonkeménységű, repedezett talajon baktatunk fekete fatörzseket nézegetve és próbáljuk elhinni, hogy ez is a mi bolygónk. Gekkók rohangálnak, aztán ha megállnak, egyszerre mindig csak két lábuk érinti a talajt, nehogy megégjenek. Csak úgy, mint a TV-ben, szóval ez is igaz.
Innen aztán áthurcolkodunk egy másik populáris helyig, harcedzett sziklákat és fodros homokfalakat kerülgetve. Kis fehér medencéhez érünk, körös-körül komoly magas dűnék. Klaus és Ludwig már magasan járnak, de látszik, hogy nem fognak felérni a csúcsra. A környékbeli legmagasabb dűne több mint háromszáz méter magas, magyarok vagyunk, fent a helyünk a tetején! Otthon a háromszáz méter magas dombot körberöhögném, de a futóhomokban kaptatni azért nem piskóta, főleg nem egy fotóállvánnyal a vállamon. Azért a végén csak feljutunk egy csoportfotó erejéig. Érdekes módon hűsölni úgy lehet, hogy az ember letúrja a homok felső húszcentis rétegét és alatta nedves, már-már hideg homok figyel – na ebbe lehet beleülni. Hiába, a napi hőingás, ugye.
