Popper és az elefántok

November közepén jelenik meg a Saxum Kiadó gondozásában Popper Péter: Várj, amíg eljön az órád című könyve, melyben a neves pszichológus-író legutóbbi indiai utazásának élményeiről számol be a szubkontinensen tett korábbi barangolásait felelevenítve. A FigyelőNet e könyvből közöl részleteket.

Az indiai gyártmányú kocsi kitűnően futott, és a pici ember – Dranahnak hívták – ragyogóan vezette az autót a múlthoz képest bődületesen megnőtt indiai forgalomban, a szinte egymáshoz érő autók, teherautók, riksák, robogók, gyalogosok, árusok, szabadon kószáló tehenek, kecskék és kutyák forgatagában. A közlekedési helyzet a városokban sokkal rosszabb volt, mint 25 évvel ezelőtt.

Az indiai kormány nagyon jól súlypontozott. Felszámolta az éhség övezeteket, de azután békében hagyta a nyomort. Legfeljebb annyi változást lehetett megfigyelni, hogy a doboz-házak helyett sátrakban laktak a legszegényebbek, amelyeket girbe-gurba hántolatlan faágakra feszítettek ki. Az alatt kuporgott az egész család… és bámulták a televíziót! Mert televíziója minden családnak volt. A borbélyok, a pakura és szamósza sütők már nem az út szélén dolgoztak, hanem kis fabódékban, vagy legalább tetővel fedett utcai standokon.

Az indiai kormány okosan sztrádákat épít a legmodernebb amerikai gépekkel. A nyomornegyedek között hatsávos sztrádákat. Húsz év múlva Indiának lesz a legmodernebb infrastruktúrája. Akkor aztán jöhet a többi.

Élni hagyni

Reggeli a szokásos hotel, az ő három csillagával. Rendkívül piszkos étterem, az asztalok a falnak vannak fordítva, amikor eszünk, közben a falat nézzük. De a tükörtojás – mindkét felén megsütve – jó, a vaj és a dzsem friss. Ám amíg falatozunk egyszer csak vendég érkezik. Az asztal mögül hatalmas svábbogár mászik fel a falra. Komótosan igyekszik fölfelé, nem fél, nem siet. Szólítjuk a pincért. Őszinte érdeklődéssel nézi a bogarat, szemével jóindulatúan követi, amíg magasra nem ér és csodálkozva rázza a fejét. Kati később felháborodik, hogy miért nem dobta ki?
– Azért, mert ez India – magyarázom. – itt nem bántják az állatokat. Élni és élni hagyni!
– Ezek után kíváncsi lennék a konyhájukra.
– Parancsolj, csak nézz ki az ablakon. Konyhájuk ugyanis nincs. A szabad ég alatt főznek, lombsátor alatt.

Indiában mindenfelé lehet majmokkal találkozni, még New Delhi egy-egy főutcáján is. A fák koronája pedig tele van színes papagájokkal. De semmilyen kalitkából nem lógtak meg. Már a svábbogár-ügyben kitetszett, hogy az indiai ember egészen más viszonyban van az állatokkal, mint a nyugati. Nincs velük se jóban, se rosszban, egyszerűen együtt él velük.

A szent tehenet tisztelik, de enni nem adnak nekik. A tehén tiszteletére néha leáll a világvárosi forgalom, de a zöldséges kis faráccsal védi áruját, nehogy már kihúzzon egy levél salátát. Ha az égi mezőkre tér, énekelve viszik elhamvasztani. Az élet tisztelete általános, és nem csak a dzsainoknál, akik kis seprűvel tisztítják maguk előtt az utat, nehogy egy hangya halálát okozzák, idő előtt. Ám ha a járda közepén haldokolsz, valószínűleg át fognak lépni rajtad, ha egyszer ez a karmád, hogy ott add ki a lelkedet.

Az ötödik rend lázadása

Jaipur felé közeledve, az út szélén egyre több medvetáncoltatóval találkoztunk. Talán ez volt az egyetlen disszonáns elem ember és állat viszonyában, amivel találkoztunk. Kínzásnak tartottam és személyesen is érintett. Én ugyanis mindig azt feleltem az obligát kérdésre:
– Ha nem lehetnél ember, milyen állat szeretnél lenni?
– Örvös medve.
– Miért éppen örvös medve?
– Mert gyönyörű, hatalmas állat, egyedül él nagy hegyek között, végtelen erdőben és mégis növényevő.

Hát engem ne táncoltassanak láncon, a távolba vezető utak szélén! Ezek a medvék már belezüllöttek a szolgaságba. Loncsos volt a bundájuk, alázatos a viselkedésük, zavaros a tekintetük. Nekem különben is az az elképzelésem, hogy a fogságban tartott állatok egy idő után elmebetegek lesznek. Egyszerűen azért, mert állandóan megsértik a személyes terük határait. Az embernek is van személyes tere, amit normális körülmények között csak két esetben lép át: a szerelemben és dührohamában.

Egy majom, egy tigris, egy orrszarvú nem tűri, hogy olyan közel menjenek hozzá, mint az állatkertben. Ha ez a szabadban megtörténik, azonnal reagál: vagy elmenekül, vagy támad. Az emberi társadalomban is kiváltódik ez az abnormális reakciókat kiváltó faktor: sport-rendezvényeken, tüntetéseken, a tömegközlekedésben és a börtönben. A személyes terüktől megfosztott emberek tömege mindig dilisen viselkedik, egy megbolondult kollektív én hatása alatt. Várom az ötödik rend, a medvék lázadását.

Primadonnák

Az elefánt egy kicsit más. Olyan Fellínis jelenség, szomorú bohóc. Bizonyára ismerik a régi anekdotát.
Az idegorvoshoz beállít egy ember.
– Doktor úr, segítsen rajtam. Depressziós vagyok, évek óta nem tudok nevetni. Nem tud adni valami hangulatjavító tablettát?
– Adhatok éppen, de azt tanácsolom, előbb próbáljon ki valamit. Hallom a városban lép fel egy cirkusz. És nekik egy olyan bohócuk van, akinek senki sem tud ellenállni. Annak az embernek ellenállhatatlan humora van, mindenki visítva nevet a viccein.
– De doktor úr… Én vagyok az az ember!

Az elefánt, amikor a vadonban éli életét, de még amikor dolgozik is – pl. fatörzseket hord – megőrzi méltóságát. De ezek a taxi-elefántok, színes leplekbe öltöztetve, és rikító színekkel kipingálva, mint a kivénhedt primadonnák – bizony tragikomikusak. Kati két órát töltött egy ilyen mű-elefánt hátán. S ennek a két órának egyetlen emberi, – bocsánat elefánti – pillanata volt. Amikor megszabadult utasaitól, az elefánt egy fal tetejére hevertette az ormányát és zárt szemekkel pihent. Kati simogatni kezdte a szeme feletti dudort. Az elefánt egyszerre félszemmel ránézett, majd újra behunyta a szemét. Kíváncsi volt, hogy ki simogatja. Nem szokta meg az ilyen gyöngédséget.