Rekviem Indiáért (Popper Péter)

November közepén jelenik meg a Saxum Kiadó gondozásában Popper Péter: Várj, amíg eljön az órád című könyve, melyben a neves pszichológus-író legutóbbi indiai utazásának élményeiről számol be a szubkontinensen tett korábbi barangolásait felelevenítve. A FigyelőNet e könyvből közöl részleteket.

Agra senkit sem érdekel. Viszont mindenki odaigyekszik, aki India földjére lép. Kizárólag a Taj Mahal miatt. Valaki – még a romantika korában – kitalálta, hogy a Taj a világ legszebb épülete. A története is könnyes, filmet is készítettek róla: A Hindu Síremléket.

Hát síremléknek síremlék, a nagy mogul császár közeli palotájából éppen odalátott rá. Az én számomra kőbefaragott és épületté merevített giccs. A giccsek giccse. Van benne valami felülmúlhatatlan dagályosság. Csupa ál-áhítat, ál-szerelem, ál-szépség. De nagyon is valódi és tudatos szívdöglesztés, a világ elé kiterített gyász szemérmetlensége, Ám ebben a törekvésében zseniális. Egy gigantikus oltár egy nagyon hiú és nagyon gazdag ember szívének üressége felett. A semmi leplezése.

Ám kötelességem becsületesen emlékezni arra is, hogy Richard Katz, röptében körülutazva a világot, majdnem a földre borulva köszöntötte a Tajt. Az örökkévalóságba dermedt szerelemnek látta. Amikor ránézett, azt hitte, hogy álmodik: Ilyen szépség nincs a világon! A középkorban nyilván párbajoztunk volna a Tajért. De a Tajt mogulok építették.

Hit és alázat

Az ősi India építőművészetét a zsúfolt ornamentika jellemzi. Vegyék szemügyre bármelyik templomukat. És mégis… áhítatot fognak érezni. Mert ez a zsúfoltság egyszerre fejezi ki a lelkükben zsúfolódó hitet, derűs alázatot, földreboruló tiszteletet, és az ajándékba kapott élet nagyszerűségét.

Amikor – 25 évvel ezelőtt – legutoljára ott jártam, szépen besétáltam a Taj épületébe, át a kerten, a mű-tó partján, a négy torony által őrzött nagy kupola alá. Most fegyveres őrség zárja el az oda vezető utat. Az autót jó messze leállítják, riksán vagy gyalog lehet továbbmenni. Borsos árért belépőjegyet kell váltani. Hatalmas embernyüzsgés mindenfelé. A kertben sehol egy fenéknyi árnyas hely, ahová leülhetne az áhítatra törekvő, vagy aki elfáradt.

Csudára elegem lett az egészből. Katit egyedül engedtem tovább, én álldogáltam egy darabig, aztán leültem egy fa körül futó napos kőpadra, ahol végre elcsíptem egy helyet és vártam. Sehol se lehetett egy kávét, vagy ásványvizet meginni. Tessék szépséggel megtöltekezni!

Nem élet-vereség

Amikor leszállt az este – hat óra felé már besötétedett – és kigyúltak az agrai utcák és sikátorok fényei, egyszerre megváltozott a hangulatom. Úgy éreztem: most érkeztem vissza Indiába! A nyugati ember szemében a nyomor és a kétségbeesés ugyanazt jelenti. Iszonyodása nem részvétből fakad, távolról sem. Hanem a fantázia-azonosulásból: Jaj, ha nekem kellene így élnem!… S aki e miatt menekül Indiából, az jól is teszi, ha felköti a nyúlcipőket, és meg sem áll az első Hiltonig. S a mi nyugati világunkban igaza is lenne. Az öreg Rothschild módjára, aki egyszer azt kiáltotta: ” Vigyék előlem ezt az embert! Nem bírom látni a nyomorúságát.”

De India még nem ennyire anyagelvű. A nyomor nem jelent élet-vereséget. A koszos cafatok között, a néha ősemberhez illő primitív sátrakban, a koszban, a mécsesek fényében boldognak is lehet lenni. Sokkal boldogabbnak, mint egy jól karbantartott lakótelepen. Sajnos egyre inkább már csak akkor, ha a kunyhóban van televízió! A képernyőt bámulják, de mégis derű, nevetés, szerelem, elégedettség cikázik a néha fojtó levegőben. Az emberek még nyitottak, érezhetően közük van egymáshoz, kíváncsiak a másikra. Az emberi kapcsolatokat dühödten felzabáló technikai civilizáció még csak nagy falatokat harapott ki hagyományos életformájukból, ám az indiai élet még mindig indiai élet.

Pakura és sárgarépa

Én szeretek a kicsapódó fények és árnyak között mászkálni. Utcán enni a pakurát, vagy a frissen kisütött forró süteményeket, rágcsálni az ott meghámozott sárgarépát, vagy retket, narancsot, mandarint bontani. Közben nyökögve próbáljuk elmondani egymásnak, hogy kik vagyunk, és hogy mennyire szeretünk élni, öregen, betegen, nyomorékon is gyönyörködni a csodaszép lányokban, életünk társának tekintve a tehenet, a kecskét, a kutyát, a tevét és az elefántot, soha sem tudva, de mindig feltételezve, hogy valamelyikben egy isten avatarája (megtestesülése) rejtőzik.

Gwariol utcáin zsongott a zsibvásár. De nem az előbb magasztalt hangulatos életigenlő zűrzavar, hanem a rosszfajta, simlis, átverős. Csupa bóvlit próbáltak a nyakunkba sózni, nem éppen erőszakmentesen. Amilyen kedvesen és játékosan lehet alkudni Indiában az árusok nagy részével, a kisebb részük fojtogatóan erőszakos, szinte rátapad az emberre, s hatszázszor monotonon ismétli ugyanazt a rossz szöveget. Különösen utálom a nyúlkálósakat, akik igyekeznek megfogni az emberen valamit. Ezekre valóban gorombán ráordítok. Respektálják.

A következő részlet hamarosan olvasható az FN Utazás rovatában.