A kísérlet többé-kevésbé sikerült, a Fekete kefe noha felemás darab lett, de alapvetően szerethető alkotás.
A filmszemle zsűrije egyébként annyira megilletődött attól, hogy itthon ilyet is próbálnak ezek a fiatalok, hogy azonnal megdobta Vranikot a fődíjjal, ami több mindent mutat, de főleg az, hogy az állami pénzekkel bőségesen kistafírozott filmszakmában akkora a gáz, hogy azon három Guy Ritchie és négy Tarantino sem tudna segíteni. Mert az, hogy a Fekete kefe első lett, örömteli ugyan, de aki látta a filmet, az tudja, hogy ez bizony nem fődíjas darab – csak ha a mezőny színvonala olyan mélyen van, mint annak az esélye, hogy a magyar filmgyártás megint szép lesz belátható időn belül.
A Fekete kefe pedig igen szórakoztató alkotás: az alapsztori szerint van négy álkéményseprőnk, semmirekellő, szerethető fiatalok mind, akik az irdatlan SUV-ban furikázó vállalkozótól komoly melót kapnak: ki kell bélelni egy kéményt, mint afféle bemutatkozó munkát, ami aztán majd hozza a nagy megrendelést. Hőseink neki is állnak a nagy feladat megoldásának, ami aztán persze teljesen máshogyan alakul, mint azt bárki várná: hőseink beszívnak a kecskebogyótól, nyernek a lottón, vesztenek a kakasviadalon, szereznek egy krisnás kecskét meg egy krisnás BMW-t – ilyenek.
Talán ennyiből is látni, hogy a film inkább jelenetek laza füzére, szituációkból lazán és levegősen építkező alkotás, mint feszes és összefüggő történet elmesélése. A széttartó szálak és a jelenetek viszont elég egyenetlenre sikerültek: vannak nagyon okos, feszes részek, és vannak olyanok is, amiket jobb lett volna kihagyni, mert nem szellemes, csak szellemeskedő, vagy pedig szeretne abszurd lenni, de megáll félúton (a kegyetlen számítógépes srác és a faterjának története pont ezek közül való: nem olyan ütős, mint amilyen hosszú, és nem olyan érdekes, mint amennyire mesterkélt).
A szereplők viszont egytől egyig remekelnek, mindenki könnyed, fesztelen és hiteles, nyilván sokat segített nekik a korrekt forgatókönyv, amiben végre a fiatalok nem úgy beszélnek, mintha a Pannónia Filmstúdióban nevelte volna őket a világtól elzárva a hazai forgatókönyvíró-társadalom egy mindenre elszánt, befolyásos klikkje.
Mindent egybevetve Vranik nagyon ígéretes indulást mondhat magáénak, csak remélni lehet, hogy nem bízza el magát a szemle első díjától, mert ő is tudja, hogy ilyen mezőnyben azért ez nem “olyan” über dolog.
– Salvador Limones –
