Montevideoba, Uruguay fővárosába legegyszerűbben Frankfurton át vezet az út. Onnan már „csak” mintegy 12 óra repülés az óriás Jumbo fedélzetén, hogy landoljunk Sao Paolo repülőterén, ahol újabb átszállás vár ránk. Az első meglepetés már ezen a brazíliai helyszínen ért minket. Szupermodern, nagy és tiszta repülőtér, minden csupa üveg és fém, csillogó üzletek és hat (!) tartályból álló szelektív hulladékgyűjtők. Sao Paoloból már csak egy kétórányi ugrás Montevideo, a La Plata torkolatában épült város. Uruguay dél-amerikai viszonylatban a legkisebb, de európai mércével mérve nem is olyan kicsi ország a maga 3.3 millió lakosával. Miután a lakosság fele a fővárosban él, nagyvárosra számítottunk és nem is csalódtunk.
Tengerpart vagy folyópart?
A repülőtérről bevezető széles utat szép kertek, elegáns és ápolt, télen is zöld parkok szegélyezik, a többsávos úton nyugodt ütemben halad a forgalom. Feltűnő, hogy sok helyen a házak előtt a szemetes zsákoknak konzolon álló emelvényt építettek, amely alatt reménytelenül nyújtózkodnak a kóbor ebek a táplálék felé. Bár az útikönyv szerint nem számítunk semmiféle kellemetlenségre, mégis megnyugtatóan hat útközben a meglehetősen nagyszámú rendőrautó látványa.
Az út nagy része a vízparton halad, amelyet nehéz nem tengerként „kezelni”, hiszen a széles folyótorkolatban a túlpart messzi ködbe vész, a hangulat ennek és a tengerparti utat, a Ramblát szegélyező széles homoksávnak köszönhetően tengerparti.
A városkép, a házak és az utcák látványa első látásra kicsit Portugáliára, Lisszabonra emlékeztet. Még inkább erősödik ez az érzés, amikor már gyalogosan járjuk az óváros utcáit, a kicsit töredezett, kockakövekkel burkolt járdákat, ahol nem árt az ember lába elé nézni, ha nem akarja a bokaficamot kockáztatni.
A „tengerparti” szálloda minden igényt kielégít és árszínvonala – összehasonlítva Európa nagyvárosaival, vagy például New York-kal – mérsékelt. A vízparton hosszan elnyúló városban a távolságok jelentősek, ezért az alkalmi turista nem tehet mást, mint taxiba ül (amelyből ugyancsak sok van) és beviteti magát a belvárosba.
Európai város Amerikában
Az üdülésre váróknak az igazi látnivalók és prospektusban hirdetett üdülőhelyek, természeti látványosságok a fővárostól távolabb vannak. Bár a magunkfajta szárazföldi ember valószínűleg azzal is megelégedne, ha munka után hazatérve átsétálhatna az utca túloldalára és belevetné magát a tengernek tűnő folyó vízébe, amely az év jelentős részében kellemesen meleg és fürdőzésre csábít. Persze mielőtt eltévednénk, ez a kiváltság csak a hosszú vízpartra épült elegáns társasházak lakói számára adottság, az óváros, a kikötő zsúfoltabb és kevésbé elegáns házaitól ez a fajta komfort kicsit hosszabb sétával érhető el.
Az öreg kontinensről érkező utazó hajlamos mindent Európához, mint etalonhoz hasonlítani, és ha valami hasonlót lát, pláne, ha az az elvárásait meghaladja, (előítéleteit megcáfolja) rávágni: „egészen európai”. Ha ezt dicséretnek szánjuk, akkor Montevideo megérdemli.
Az útikönyvek által javasolt sétaútvonal mentén 18-19. századi, egy-két szintes spanyol neoklasszikus (szép példája az első miniszterelnök lakhelyéül szolgáló Rivera ház), illetve a 20. század elejéről származó és a város jelképévé vált Salvo palotához hasonlóan eklektikus stílusban épített régi házak (paloták) mellett felbukkan a tőzsde 1936-ban épült modernista stílusú épülete, de láthatunk szép példát az art nouveau irányzatára (Pablo Ferrando épület) szintén a múlt század elejéről. Barátságos terek, és sok szobor tagolja az utcák egyhangúságát.
Ahogy az máshol is, természetesen a szép öreg házak közé beékelődnek az elmúlt évtizedek magasra törő irodaházai, banképületei, amelyeket talán majd egy késői utókor szépnek fog találni, de nekünk most inkább az összhangot megbontó disszonanciát jelentik. Annyi azért látszik, hogy valamikor jobb állapotban lehetett a gazdaság, az utóbbi időszakban a felújításra nem igazán juthatott forrás. Ettől függetlenül a belváros hangulatos, az élet pezsgő, az árukészlet bőséges. Szép kötöttáruk és bőráruk hirdetik magukat mindenütt, miközben az élelmiszerüzletek tele vannak globalizált világunk bárhol megtalálható megszokott márkáival.
Ebben a térségben nem feltétlen az angol a világnyelv. Még a szolgáltatásban, éttermekben, közlekedésben dolgozók sem mindig beszélnek idegen (értsd angol) nyelven. Persze, azért mindenütt megértjük egymást, ha másképpen nem, mutogatva, jelbeszéddel. A helyiek rendkívül barátságosak, nyitottak és segítőkészek. Természetesen kíváncsiak arra, hogy a nyelvüket nem beszélő utazó honnan vetődött feléjük, és csodálatos módon senki sem tanácstalan, amikor Magyarország nevét hallja. Lehet, hogy a kis nemzetek sajátossága, hogy jobban ismerik a földrajzot, mint a nagyhatalmak szülöttei?
Vendéglátás és pénz
A konyhát természetesen ki kell próbálni. A fő étel mi lenne más, mint a térség szarvasmarha tartásának terméke, azaz a hatalmas steak, amit roston készítenek el. Számunkra felfoghatatlan, hogy milyen speciális marhahúsuk, vagy technikájuk van, ugyanis a legalább 1,5 cm-es marhaszelet roston megsütve is vajpuha, csodálatosan ízletes. Nem kérdezik, hogy véresen, vagy átsütve hozzák, de ahogy érkezik, az éppen tökéletes. Mellette sok zöldség és mindehhez a finom uruguayi borok! Láthatóan nem a vegetáriánusok országában járunk. Találunk az étlapon és a piac gusztusosan kirakott kínálatában ismerős terméket is, amely kísértetiesen emlékeztet a mi véres hurkánkra. A különbség annyi, hogy háromféle változatban is kapható: normál, csípős, sőt édes formában is. Sült kolbász, apró bárány és marhasült falatkák ingerlik még az éhes utazót, csoda-e, hogy fogyni itt nem lehet?
És akkor még nem szóltam a finom édességekről és a rengeteg gyümölcsről. Fizetni uruguayi pesoban kell, de a nagyobb üzletekben, vagy a taxiban elfogadják az amerikai dollárt is. Ásványvizet azonban csak helyi valutáért sikerült az utcán venni. Ami az árszínvonalat illeti, szállás, étkezés, ruházkodás jellemzően olcsóbb, mint az azonos színvonalú európai helyszíneken.
