Néhány nyárral ezelőtt alkalmam nyílt ellátogatni egy hónapra a Zöld-foki-szigetekre, s ezen időszak közel felét a Taliarte nevű tengerbiológiai kutatóhajón töltöttem – nem éppen szokványos körülmények között. Sal szigete, ahol hajóra szálltunk, a turizmus helyi központja. Ez a leglaposabb (nem csak földrajzi értelemben) az összes sziget közül, ezen található a köztársaság egyetlen nemzetközi repülőtere, az Amilcar Cabral. 
A sziget a tömegturizmus kiszolgálására rendezkedett be, pont olyan, mint az összes többi ilyen jellegű hely: diszkók, bárok, műbalhé.
Persze low budget kivitelben, amolyan zöldfokiasan, úgy hogy ebben is lehet némi romantikát találni: szemétdombon legelésző kecskenyáj, rongyos utcagyerekek, nem kevésbé rongyos utcafelnőttek, stb. A többi szigetet a helyi légitársaság, a TACV muzeális repülőmatuzsálemein, vagy a teljesen bizonytalan hajójáratokon lehet elérni.
Szépség belülről és kívűlről
Az eredetileg lakatlan szigetek portugál gyarmatként az utolsó állomást jelentették az Amerikába induló rabszolgaszállító hajóknak. Lakossága ennek megfelelően a legkülönfélébb afrikai feketék és portugálok vegyüléséből alakult ki, elképesztően szép embertípust hozva létre: férfitársaimnak csak annyit, képzeljenek maguk elé egy kreol, zöldszemű, hullámos hollóhajú, érzéki ajkú, vakító fehér fogsorú, kólásüveg alakú nőstényördögöt. A gyengébbiknek mondott nemnek ugyanez pepitában, ha érthető a képzavar.
A szépségük meglehet, belülről is fakad. Közismert, hogy minden általánosítás félrevezető, de mégis megkockáztatok egyet: az itteni lakosság sokkal boldogabb a hihetetlen szegénység dacára, mint bármelyik jóléti társadalom lakossága. Mindenhol mosolygó emberek, a legeldugottabb szigeten is, a legnagyobb nyomorban is, sokat táncolnak és énekelnek. A katolicizmusnak valami radikálisan liberális vállfaját űzik, ami megengedi a teljes szexuális szabadságot: egy átlagos zöldfoki nőnek először 15 éves kora körül születik gyermeke, utána meg még vagy 5, mind különböző apától. Hosszabb-rövidebb ideig együtt lakhatnak a szülőpárok, de a rendszer teljesen flexibilis, könnyű a válás és könnyű új partnert találni akár 4 gyerekkel is.
|
A szegénység több okra vezethető vissza. Mivel mindig is egy eldugott és kicsi gyarmati terület volt, a gyarmatosító portugálok nem költöttek túl sokat a fejlesztésre. A célnak feleljen meg, ez volt a lényeg. Ehhez pedig elégséges. hogy viszonylag civilizált körülményeket teremtsenek, nulla gazdaságfejlesztéssel.
A földművelés kínkeserves, óriási a meleg és a szárazság, illetve mivel a szigetek mind relatíve fiatal vulkanikus kúpok és a klíma sem kedvező, talajtakaró nem igazán alakult ki rajtuk. Marad hát az állattenyésztés (elsősorban kecske) és a halászat. A szigetek vizei halakban gazdagok a tápanyagdús, felbukó áramlatoknak köszönhetően, a helyi lakosság mégsem tudja ezt megfelelően kiaknázni, technológiai elmaradottságuk miatt. Jönnek tehát a japánok, az oroszok és még isten tudja kik, kizsákmányolandó ezeket a halbő vizeket.
Ugyanakkor a szubtrópusi mentalitás igen erősen gyökerezik az emberek munkamoráljában is: ahány emberkével csak beszéltem, mind azt mondta, hogy ha nem halnak éhen és van egy fedél a fejük fölött, már tök jó és nem is kell több, csak ne kelljen dolgozni. A zöldfoki állampolgároknak több mint a fele külföldön él és dolgozik, általában kvalifikálatlan munkát, és ők tartják el az otthon élőket a hazaküldött pénzből, illetve csomagokból. 
Szárazság Santa Luzian
Az expedíció során a partvonalak mentén cikkcakkban körbejártuk az összes szigetet, időnként akár 10 mérföldre is eltávolodva azoktól. Az első megállónk Mindelo volt, a köztársaság legfontosabb kereskedelmi kikötője, (egy betonmóló) Sao Vicente szigetén; itt élelmiszert és vizet vettünk fel, majd irány – cikkcakkban ugye – Santa Luzia, egy lakatlan szigetecske, ami csak a halászoknak szolgál pihenőhelyül. A szárazság a legtöbb szigeten döbbenetes, de talán sehol annyira, mint Santa Luzián. A sziget tulajdonképpen egy hegygerinc, legmagasabb pontja 395 m. Egy kő- és homoksivatag az egész, sehol egy fa, időnként egy elszáradt bokor
De a tengerpartja csodálatos, végtelen (lévén önmagába záródó), néptelen, helyenként fehér korallhomok, máshol sárgás szaharai eredetű homok, megint máshol sziklás, vagy éppen a szigetek vulkanikus alapját képező kőzetből aprózódott sötét homok. Itt egy komplett D-Day jellegű partraszálló akció közepette partra tettünk 7 embert 5 napra. A helyi halászok ugyanis jelezték, hogy találtak pár álcserepes teknőst és nagyon finom volt, de ha tudnánk adni új recepteket… Szóval fel kell mérni, hogy mennyi, milyen faj, mikor, hol, stb. És utána el kell magyarázni a halászoknak, hogy ne egyék meg őket. Ez a nehezebb része. 
A szigetek több ezer méteres mélységekből emelkednek ki a semmiből, így a part mentén az amúgy relatíve nyugodtnak tűnő víz óriási hullámokat vet, amin majdnem megborult a partraszállás eszköze, a Taliarte mentőcsónakja. Háromszor kellett fordulni, annyi minden kell az elkényelmesedett európai kutatóknak ott, ahol a zöldfoki halász egy szál pálmalevélben megél pár napig. Összeütöttünk egy pofás kis sátortábort a kollégáknak a parttól kicsit beljebb, ott, ahova már a lovagrákok nem merészkednek ki, mert ezek a jópofa kis állatkák amúgy mindent megkajolnának.
És mentünk tovább, szépen sorban a szigetek mentén. 4 nap múlva jött az SOS hívás rádión, hogy kilyukadt a szigeten maradt csapat egyik víztartálya, és ha nem megyünk értük azonnal, akkor vigyünk hét koporsót is magunkkal. Így hát inkább értük mentünk, mert nehéz lett volna koporsót csináltatni ilyen rövid idő alatt. Ilyen veszélyes sport ez a teknőskutatás. 
Eper fejjel lefelé
Ha Sal egy homokos palacsinta, akkor Fogo egy tejszínhabos eper az alapjára állítva. Térképen nézve már gyanús volt a sok szintvonal és a 2829 méteres csúcs, de nem tudtam mire számítsak élőben. Pár órával azután, hogy nyugati irányban elhagytuk a szigetek politikai fővárosának otthont adó Santiago szigetét, a felhők fölött homályosan elkezdett derengeni ellenfényben az óriási, lenyűgöző vulkáni kúp. A tengerparttól pár kilométeren belül éri el a maximális magasságát a keleti oldalon! Ahogy közeledtünk, megláttuk a sziget alját is, amit egy keskeny felhősáv elválasztott a csúcsi résztől. Másnap hajnalban a kelő nap első fényeiben megcsodálhattuk, ahogy a kristálytiszta égen a hegy csúcsa körül a semmiből felhők alakulnak ki.
A hajózás Boavistán, Sal Rei kikötőjében ért véget. Nemcsak nekünk, kutatóknak, hanem a hajónak is. A kapitány ugyanis nem ismerte a vizet és minden óvatossága ellenére a hajó a szigettől 3 mérföldre zátonyra futott, majd lassan elsüllyedt. Szerencsére volt idő kimenteni a gyűjtött tudományos anyagot és a drágább felszereléseket, az üzemanyag-tartalékot pedig egy kiszivattyúzta belőle egy másik hajó, így nem történt nagy ökológiai kár. A búvárturisták cserébe nyertek egy látnivalót… (Ha egy búvár spori esetleg arra jár: a tat alatt a menetirány szerinti jobboldali fülkében, az emeletes ágy melletti szekrényben felejtettem a cipőgombolómat, ha tudja, hozza már el.)
