Csángóföldön járva más dimenziókba kerül a magyar turista. Az egyik legjobb minőségű román autópálya-féleségen, valójában egy jól kiépített moldvai autóúton észak-déli irányban kiválóan lehet közlekedni, a helyenként négysávos félsztrádán csak időnként ugrik egy-egy elszabadult tehén a terepjáró elé. De még az elbotorkált állat nem is okozna gondot, hanem a száguldó autók között ugráló, a tehenet bottal kergető gyerekek… 
Úttalan útakon
Persze ezek a gyerekek aligha csángók, a leginkább magyarok lakta településeket messze elkerülik a műutak Moldvában (is). Külsőrekecsinbe például úgy érkeztünk, hogy az esős idő miatt a falu főutcáján nem tudtunk végigmenni a négykerék-meghajtásos terepjáróval. Korábban ugyanis, Csíkból elindulván (ez nem az a Csík, amelyet Erdélyből ismerünk, hanem a Ciukani néven a térképen szereplő apró moldvai falu) még az út is beszakadt alattunk, s a kocsi félig egy árokba borulva hosszú percekig küzdött. A korábbi tapasztalatok alapján tehát Külsőrekecsinben a sártengert gyalog caplattuk végig. 
De megérte a fáradság! Olyan emberekkel találkozhattunk, akik a legnagyobb szegénységben is megőrizték méltóságukat. Egy idős asszony megmutatta régi, talán évszázados korú kemencéjét, amelybe befűteni nem tudott: tüzelő még akadt volna a hegyoldalban, ahol lakott, de ennivaló nemigen, amit sütni tudott volna…
Nem is a szeretet volt megható, amit az idegennek, de mégiscsak magyarul beszélő idegennek adtak, hanem az a helytállás, ahogyan például a külsőrekecsini család megpróbálja fenntartani magát. A férj távol dolgozik a falutól, munkát csak a messzire lévő városban kapott, közben a feleség és a nagymama otthon nevelik a gyerekeket. Munka számukra nemigen akad, így aztán az élelem is igencsak szűkös errefelé…
Külsőrekecsinben nehéz csángónak lenni. A megélhetés nehézségeit fokozza, hogy a helybéliek kérése ellenére sincs magyar nyelvű mise a templomban, az iskolai magyar oktatás pedig csak álomszerű vágy marad.
Zongora nélkül
Klézsén járva is eszébe juthat az embernek: ez a csángók lakta település hiába rendezett tanulmányi versenyt magyar nyelvből, a román hatóságok 2004 közepén megtiltották az iskolai termek hétvégi használatát, és végül magánházakban kellett lebonyolítani a megmérettetést – erről egyébként Kovács László és Nagy Zoltán nemrég megjelent könyvében, a Magyarok Moldvában című kötetben lehet olvasni.
Klézséről utunkat Somoska felé vettük, ahol a település nagyságához képest óriási templom épül – vasbetonból. A meghökkentő látványt fokozza, hogy katolikus templomról van szó, ami moldvai tapasztalatok szerint arra utal, hogy errefelé magyarok laknak. Nem is csalódunk, amikor a helybeliekkel szóba elegyedünk. A templomhoz érve pedig szép kilátás tárul elénk – egy vasbeton teraszról. Klézse, Somoska, Külsőrekecsin csak néhány azon települések közül, ahol jártunk. A moldvai Csíkban, a már említett kis faluban, amelynek neve is alighanem az itt lakók származását őrzi, szállást is kaptunk, innen „portyáztunk” a környék távolabbi pontjaira. A csángók Erdélyből kerültek Moldvába, s különböző néprajzi csoportokhoz tartoznak. (Minderről bővebben olvashatnak „Magyarok-e a csángók?” című ismertetőnkben >>.)
Csík faluban is tapasztalhattuk, hogy az itteniek nem értesültek a XIX. század elején Magyarországon lezajlott nyelvújításról, s például nem ismerték azt a szót, hogy zongora. Ezzel szemben egy Irakból hozott, a házigazdánk korábbi kiküldetésén beszerzett fali szőttesen látható állatot a csángó férfi vadkecskének nevezte. Persze nem kecske volt az, legalábbis a mi fogalmaink szerint, hanem szarvas, de errefelé úgy látszik így hívják az agancsot viselő vadat. 
Górcső alatt a kommunikáció
Jóval Erdélyen túl járva, keleti irányba távolodva a Kárpátoktól, a Szeret folyóig értünk el. Trunk község közelében megpillanthattuk a gátakkal felduzzasztott, egyébként inkább laposan elnyúló folyót, ami igen szép látvány a környező dombvidék hátterével. Trunktól nem messze fekszik Bogdánfalva, ahol találkozhattunk az úgynevezett sz-elő csángókkal. A s hang helyett sz-t ejtő helybeliek szintén örömmel fogadtak, igaz, magyar tudásuk enyhénszólva megkopott az idők során. Itt hallottuk a már idézett mondatot az esőről is: „ász az ászö”.
Még kevésbé beszéltek magyarul a legnagyobb katolikus lakosságú moldvai települések egyikén, az északi Szabófalván. Ez a Románvásár (Roman) környékén lévő 11 ezres település állítólag háromezer magyar nyelvet beszélő embert rejt még ma is magában, mi azonban főleg a „nyolcezerből” futottunk össze valakivel.
Szabófalván olyan asszonyokkal beszéltünk, akik megértették például, hogy mit mondunk nekik magyarul, válaszolni viszont már csak románul tudtak. Az itt lévő katolikus pap sem tudott magyarul, így a kommunikáció szintén elég nehézkesnek bizonyult. Az egyik kocsmaszerű képződmény előtt a földön üldögélők büszkén mondták, hogy ők csángók, de ez inkább csak gesztusaikból derült ki, nem a szavaikból.
Moldva dombvidékét bejárva fantasztikus élményben volt részünk: egy kihalófélben lévő nyelvet tanulmányozhattunk archaikus formájában. A dolog különlegessége, hogy ez éppen a mi anyanyelvünk, amelyet a moldvai csángók közül az idősebbek még inkább beszélnek, de a tizenévesek, illetve a fiatalabbak egymás között már inkább a románt használták. Sőt, ha tudnak is magyarul, azt mondják, hogy ők „csángóul”, „csángósan” beszélnek. Csak néhány nap után derül ki, hogy tökéletesen megértjük egymást, még ha elő is fordulnak ritka szavak a nyelvükben.
Fotó: Bodor Zoltán és Bogár Sándor
