Mivel májusban és júniusban van az indiai gyerekek nyári szabadsága, így erre az időszakra több hónappal előbb meg kell venni a vonatjegyet, ha az ember biztos akar lenni abban, hogy oda is ér, ahova szeretne. Szóval meg kellett volna, mi azonban ezt nem tettük, így bemelegítésképpen vonat helyett egy laza 20 órás buszúttal sikerült eljutnunk Bangloreba.
Minden relatív
Az ország egyik legnagyobb városának karakterét alapvetően befolyásolja déli fekvése. A tradicionális északhoz képest kevés a hagyományos látnivaló, de az élet is sokkal nyugodtabb, az emberek összehasonlíthatatlanul kedvesebbek, mint az ország tetején, és a város is tisztább és barátságosabb. Sokkal több a park, a zöld terület, nincs akkora tumultus, ráadásul a riksásokkal sem kell alkudozni, és még így is töredékét kérik a mumbai áraknak. Igazán szeretnivaló hely, nem is értettem (és máig nem értem), hogy az épp Bangloreban vásárolt The World in Figures kisokos kézikönyvem miért említi ezt a várost úgy, mint a világ 16. legundorítóbb helyét (egészen pontosan: unenvironmental).
Az itt töltött néhány nap sem csupán pihenésről szólt, rajta tartottam ujjamat a gazdaság ütőerén, hisz szállásunk épp a bútornegyed kellős közepén volt. Egy pompás erkélyről hosszasan figyelhettem, miként is alakul a bútorbiznisz. A lényeg, hogy délután be kell vinni a kanapékat az utcáról, mert olyankor éppen rájuk süt a nap. További részleteket később. 
Banglore után ismét buszra szálltunk, és átköltöztünk a közeli Mysoreba, mely leginkább csodás palotájáról és hatalmas bikaszobráról híres. Utóbbinak Nandi a neve, és Shiva isten járműveként szolgál, ezen a vidéken majdnem annyira népszerű, mint Ganesha, az elefántfejű isten. No szóval ezt a két látnivalót végül is (ilyen-olyan okokból) nem tekintettük meg, ám így sem unatkoztunk.
Egyik délután sétálni indultunk a városban, és rögtön hozzánk csapódott egy helyi arc. Az elején még szociális munkásként mutatta be magát, ám mikor tovább kérdezősködtünk, kiderült, hogy ő igen tágan értelmezi ezt a megnevezést, ugyanis masszőrként dolgozik, mellékállásban pedig drogdíler. Mosolyogva tájékoztatott minket, hogy ebben az államban (Karnataka) a marihuána engedélyezett, és azzal kecsegtetett, hogy elvisz egy állami drogboltba is.
Előtte azonban más helyeken jártunk, elsőként egy füstölőboltban, melynek hátuljában készítették a füstölőket, és megtekintettünk egy igazi bidigyárat is. A bidi az a hiperolcsó cigarettaszerűség, melyet a helyiek szívnak, nincs nagy kecmec, egy adag dohány belecsavarva egy kiszárított levélbe és átkötve cérnával. Ahol mi jártunk, elég félhomályos helyiség volt, a földön egymás mellett üldögéltek törökülésben az öregek, és pakolták a dohányt a levélbe, majd csomózták rá a cérnát. A vezetőjük szerint napi 3-4 ezer darabot készít egy munkás. Nem nagyon változatos munka.
Az utazás mélypontja…
Az utazás egyik mélypontja ezután jött. Tízórás buszút következett, melyet szívesen elcseréltem volna egy harmincórás vonatozásra. A jármű üléseit valószínűleg a tyúkvállú indiaiakra méretezték, én a magam részéről inkább álltam. No de végül is megérkeztünk, ráadásul nem is akárhova! Maduraiba, a templomok városába, mely India egyik legnagyobb látványossága.
A recept egyszerű: itt nem a városban vannak a templomok, hanem a templomban van a város, vagy legalábbis annak egy jelentős része. A 15-20 méter magas tornyok elképesztően színesek, olyanok, mint egy domborműként megformázott színes képregény, rengeteg figurával és élettel. Csudaszép. Ezek veszik körül bástyákként a hatalmas templomot, amelynek belsejében ugyanúgy zajlik az élet, mint kívül: az emberek heverésznek és diskurálnak, vagy éppen piacoznak, a boltosok kiabálnak, és állatok lófrálnak mindenfelé. Az egyetlen különbség, amelyet én kevéssé értékeltem, hogy itt mindenki mezítláb pörög.
Feszített útitervünk miatt ebben a városban sem volt sok időnk nézelődni, ismét buszra szálltunk, én ismét szenvedtem egy keveset, és 7-8 órával később megérkeztünk a kontinens déli csücskére. A település kapcsán minden rossz előérzetem igaznak bizonyult, egész sikeresen ötvözi Mátészalka szépségét a júliusi Balatonföldvár forgalmával. Ráadásul még a híres naplementét sem láttuk a felhők miatt, szóval erről ennyit. A lényeg úgyis ezután következett.
Beléptünk az ország egyik legbájosabb államába, Keralába. Erről az államról elég annyit tudni, hogy a férfiak szoknyában járnak, és a mai napig a kommunista párt van hatalmon! Isteni egy hely, a választásoknak köszönhetően még a tehénlepénynek is „sarló és kalapács” alakja volt, nem beszélve a rengeteg óriásplakátról, hirdetésről és szórólapról – igazi történelemkönyv.
Velünk egy időben ráadásul megérkezett a monszun is – azaz valami előmonszun, de az eredményét illetően egészen mindegy. Napokig esett az eső, és ez még lenyűgözőbbé varázsolta a természetet, amely délen amúgy is sokkal szebb és zöldebb egész évben, mint a száraz északon. Zuhogó esőben érkeztünk hát meg első táborhelyünkre, egy tengerparti kis faluba, ahonnan rögtön másnap indultunk volna tovább, ám nem bírtunk, annyira tetszett, amit ott találtunk, amikor pár órára kisütött a nap. A hely kicsit hasonlít Goára, alig van turizmus, de ilyenkor annak sincs szezonja, a napsütés helyett az eső esik, szóval a hangulat maga kicsit olyan, mint szeptember végén a Balatonon, a táj viszont csodaszép. Isteni dolog egy fedett sátorvendéglőben kajálni és sörözni a kihalt tengerparton, és közben azt figyelni, milyen színeket csal elő a tengerből a felhők rávetülő árnyéka.
…és fénypontja
Mivel Kerala a többi államhoz képest belvizekben igen gazdag, mi sem tétlenkedtünk, béreltünk egy úszó kalyibát kapitánnyal és szakáccsal, és nekivágtunk egy 24 órás kirándulásnak. Hangulatos csatornákon eveztünk, a két parton pálmaültetvények, egy-két apróbb falu, meg is álltunk egy igazi útszéli, azaz folyó menti kiskocsmánál. Egy nagyon párás és félhomályos szobában kókadozott pár fátyolos szemű hindu, és kortyolgatták kókuszdióból készült röviditalukat. A szaga elég borzalmas, de az íze nem olyan rossz. Szóval hajókáztunk össze-vissza, mindenfelé, és engem még a gyakran eleredő eső sem zavart, így még szebb volt a természet és hangulatosabb a ringatózás – különösen éjszaka.
A hajókázást követően Cochinban kötöttünk ki, ahol hosszabb időre, öt napra telepedtünk le. Cochin tengerparti város, öt hatalmas szigettel, ezek egyikén táboroztunk. Ez az a hely, ahol a legszívesebben élnék, ha valami miatt Indiában kellene letelepednem. A város építészete, a szűk utcák hangulata a portugál megszállást idézi, ám az emberek kedvessége már mai.
Életemben először esett meg velem például, hogy egy elegáns étteremben a mellékhelyiség után érdeklődtem, mire a pincér igen udvariasan és diszkréten kikísért a közelben levő parkba, hogy akkor itt legyek szíves elvégezni a dolgot. Ez az a hely, ahol a sört, mivel árusítására nem volt jogosítványuk, teáskannában szolgálták fel, és a számlára is „speciális tea” volt felírva. Szóval csudás napokat töltöttünk ott, voltunk a híres Kathakali színházban, könyvesboltokat látogattunk, nagyokat sétáltunk, és élveztük szuper szállásunkat, mely gyakorlatilag külön ház volt, kifogástalan kiszolgálással, reggelivel – szinte bagóért.
Aztán eljött a hazautazás napja, mely szintén nem volt leányálom. Az eredetileg tervezett 36 órás út vége felé, alig pár órára Punétól lerobbant a vonat, csak többórás késéssel érkeztünk, így összesen 40 óra alatt abszolválva a Cochin-Pune távot. Most egy ideig nem akarok vonatozni… (Sajnos) nem is lesz rá szükségem, rövidesen búcsúzom ugyanis Indiától. Az időzítés abból a szempontból mindenképp kiváló, hogy harmadik szomszédom szobájában kedden este egy igen lenyűgöző méretű kígyó bukkant fel, és hát valljuk be férfiasan, azóta bizony felriadok az apró neszekre… Azért nagyon hiányozni fog!
2004. május
Az útinapló VÉGE.
