Az elmúlt két hetet önkéntes szociális munkásként egy helyi árvaházban töltöttem! Nem nevezném ingerszegény környezetnek. Egy hatalmas kórház egyik melléképületecskéjében működik, és miután első nap kissé nehezen találtam meg őket, volt alkalmam bolyongani a kórházban is – hát ez már közelített ahhoz a sztereotípiához, ami utazásom előtt élt bennem az indiai kórházakról. Lerobbant, zegzugos épületek, félhomályos folyosók, furcsán bekötözött, furcsa emberekkel. Az árvaház is egy ilyesmi épület egyik szárnyában van, parányi lebetonozott udvarral.
Az intézmény működését még nem igazán látom át: van egy pár dadus és nevelőnő, akik szorgoskodnak és ellátják a kicsiket, de vannak asszonyok is, nem is kevesen, akik egész nap csak a földön heverésznek. Az a gyanúm, hogy ők már terhesek, és a helyet foglalják – jobb tippem nincs.
A két oldal
A felnőttekkel alig kommunikálok, nemcsak azért, mert szinte alig beszél valamelyik angolul, de az alsóbb osztálybeli nők amúgy sem nagyon állhatnak szóba idegen férfiakkal. Különösen igaz ez egy fehér férfi esetére (ez vagyok én) egy olyan környezetben, ahol nagyon ritkán bukkannak fel férfiak. Nehezen is értelmezik a jelenlétemet, és én is kissé furcsán éreztem magam az első napokban.
Az utolsó napokra azért sokat javult helyzet, és az önbizalmamat is növelték azok az apróbb jelek, melyek arra utaltak, hogy talán értékelik jelenlétemet, és hogy foglalkozom a gyerekekkel. Bár az élet nagy dolgairól azért nem dumcsiztunk, az egyik legkedvesebb emlékem az volt, mikor egyik nap egy 60 év körüli hindu dadussal fociztam a tízszer tíz méteres betonudvaron, és a dolog szépsége abban kristályosodott ki, hogy amikor a gyerkőcök már rég ráuntak, mi még mindig rúgtuk a bőrt az öreg hölggyel.
És akkor a gyerkőcök. Körülbelül huszonöten vannak, de abból egy tucat még annyira kicsi (3-tól 9 hónapos), hogy ők egy külön teremben gügyörésznek, ahova még én is csak kívülről pisloghatok be. Rajtuk kívül van még 10-15 gyerek, többségük ötévesnél fiatalabb, nagyon sok a bölcsis korú, jó néhányan szellemi, fizikai fogyatékosok. Utóbbiaknak
igen sanyarú a sorsuk. Úgy látom, a nevelőnők egész becsületesen foglalkoznak a „normális vagy ahhoz közeli” gyermekekkel, a sérülteket viszont csupán ellátják, többre nem futja az energiájukból vagy a lelkesedésükből.
Az ő sorsuk szívbemarkolóan szomorú, csak nagyon tág értelmezési keretek között lehet életnek nevezni. Az a 3-4 éves kisfiú, amelyik egész nap öntudatlanul ül egy karosszékben a szoba közepén, tán még szerencsésebb, mint a többi sérült. Utóbbiak ugyanis érzékelik maguk körül az életet, a gyerekzsivajt, hogy a többiek játszanak, csak éppen nem tudnak odamenni, vagy éppen vakok, és nem látják, hogy hova kellene. Egy részükön már úrrá lett a teljes apátia, szomorúan néznek maguk elé, vagy rángatóznak a földön. Akik viszont még nem nyugodtak bele a helyzetbe, azok óránként kapnak elég súlyos dührohamot.
Négyet egy krétával
Nehezen feledhető képek. Ami azonban mindezt elviselhetőbbé teszi (nem számukra, hanem számomra), az az egészséges apróságok jelenléte, mosolya, vidám mindennapjaik.
Ők igazán tündériek, olyanok, mint a csöppségek bárhol a földön: bájosak, mosolygósak, néha rosszak, de igazából még azt is mondhatom, hogy jólneveltek, és persze teli vannak energiával. Ez
utóbbi alól kivételt képez az a hároméves kislány, aki annyira kimerül a délelőtti „teendőktől”, hogy mindennap(!) elalszik ebéd közben. De nem ám csak úgy elbóbiskol, hanem hirtelen mély álomba zuhan. Egyik nap lefejelte a rizses tálat, majd ugyanezzel a lendülettel leesett a székről, de még csak a szeme se rebbent! Aludt tovább! Kiváló biztonsági őr lesz belőle.
Egyébként a többség még semmilyen nyelven nem beszél, így velük szemben nem akkora hátrány, hogy nem beszélem az anyanyelvüket. Rég nem voltam olyan büszke magamra, mint amikor az első nap egyszerre négy csöppséget sikerült lekötnöm. Körülültünk egy nagy kifestőkönyvet, ám mivel egyszerre csak egy zsírkrétára tudok koncentrálni, hogy ne kerüljön gyomorba, amíg az egyik alkotott, a másik három pindurnak türelmesen kellett várni (én nagylelkűen lemondtam a rajzolás jogáról). Azért ez nem volt kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a hároméves pupákoknak nem a türelem és a tolerancia a legfőbb jellemzője.
A hintázás veszélyei
Volt aztán vészhelyzet is a javából. Épp végeztünk a „dadusfocival” és hazafelé indultam, mikor erős füstre, majd pár másodperccel később a nevelőnők kiáltozására és rohangálására lettem figyelmes. A legkisebbek szobájában ugyanis, ahová nekem sem lehetett belépnem, kigyulladt egy konnektor vagy mi, mindenki menekítette az apróságokat egy másik helyiségbe. Némi töprengés után úgy döntöttem, nem használom ki hirtelen adódott lehetőségem az indiai túlnépesedés visszafogására, felkaptam egy göndör hajú picúrt, így egy kicsit én is hozzájárultam ahhoz, hogy a pöttömöket végül sikeresen átzsuppoljuk egy füstmentes helyiségbe.
Másnap aztán már nem én voltam a nevelőnők kedvence. Az történt ugyanis, hogy kissé túlhintáztattam két apróságot (név szerint: Bharatot és Ruppesht). Utóbbiban csak annyi szusz maradt, hogy a szoba közepéig elbotorkáljon, ott aztán nem túl férfiasan összecsinálta magát, ám míg vele foglalkoztam, Bharat még rajta is túltett. Továbbra is a hintán lengedezve akkorát sikerült hánynia, hogy én először nem hittem el, hogy egy kétéves gyerekhez ekkora térfogat tartozik, és azt hittem, valaki nyakon öntötte egy liter vaníliás joghurttal. Ezután többször is egy apró grimaszt véltem felfedezni a nevelőnők arcán, mikor elindultam Bharattal a hinta felé.
2004. április
A következő rész:
• Indiai útinapló XXII. – Szoknyás elvtársak – búcsú Indiától
