Megérkeztem Delhibe, s egy órával később aztán már a hotelunk tetején lévő étteremben reggeliztem rég nem látott magyar cimboráimmal, miután persze egy pár korty hazai pálinkával édesítettük torkunkat a viszontlátás örömére.
Napközben a városban bóklásztunk, barátkoztunk a helyi tömegközlekedéssel, és meglátogattunk egy speciális madárkórházat is. (Bár ha jobban belegondolok, azt hiszem minden madárkórház különleges). Ezt egy furcsa szekta tagjai üzemeltetik, akik igazán szó szerint vették Gandhi tanait, annyira vigyáznak az állatokra és a természetre, hogy még az arcukat is kendővel takarják el, nehogy belélegezzék az apró szöszöket vagy miket, amelyek szintén élőlényeknek számítanak. A madárkórház úgy működik, hogy ha bárki talál egy beteg szárnyast, az elviheti hozzájuk és ők gondját viselik.
Madarakórház Delhiben
Szűk folyosókon jártuk be az épületet, mindkét oldalon apró ketrecekben agonizáltak a jómadarak, többségükben galambok, de volt egy-két nagyobb állat, sas vagy sólyom is. Bár azt hiszem, a többieknek tetszett, be kell valljam, én végig a távozás pillanatát vártam. Ez mondjuk nem túl meglepő annak tudatában, hogy gyermekkori rémálmaimban (és párszor a valóságban is) többnyire undorító és agresszív kakasokkal küzdöttem, komoly ellenszenvvel viseltetem a galambok iránt, és a nevezetes Hitchcock-film is igen érzékeny területre tapintott – jó, hogy ilyet is láttam, de még jobb volt kijönni. 
Később bepillantást nyertünk a zenészek és hangszerkészítők világába, voltunk egy öreg szitárkészítő mesternél és az esténket is a kultúrának szenteltük: a metropolis egyik patinás kultúrházába látogattunk el, ahol egy széphangú asszonyság énekelt szitár és (már megint elfelejtettem a nevét) valami speckó dob kíséretében. Igazán kellemes volt, bár azt nem értem, hogy hogyan lehet ülve ilyen szépen énekelni.
Út a folyó mellett
Másnap reggel aztán előállt a Puneból korábban megrendelt dzsip és egyenruhás sofőrünk, Sangay. A kocsikázás első felében egy meglepően jó állapotban levő úton robogtunk, és koraeste értünk el a Himalája lábához. Bár elég gyorsan besötétedett, az érezhető volt, hogy megváltozott a táj, az út minősége és meredeksége is, így aztán nem is kellett sokat várnunk, hogy egy diszkrét hányás formájában tegyem le névjegyemet a híres hegységben.
Egy út menti kisvárosban, Mandyban éjszakáztunk, melyről másnap reggel kiderült, hogy szinte festői szépségű, indiai viszonylatban legalábbis. A völgyet átszelő folyó két oldalán, meredek domboldalakon fekszik a város, és féléves indiai száműzetésem után már csak arra vártam, mikor tűnik fel az első Milka-tehén. Reggel aztán ismét dzsipbe ültünk és meg sem álltunk Manaliig, illetve csak egy párszor, fényképezni, mert volt mit: nekem legjobban a végleg útitársunkká szegődött folyón átívelő függőhidak tetszettek. Úticélunk, Manali igazán helyes kisváros, bár aki nem szereti a turistákat, annak nem igazán ajánlom. Nekem olyan volt az egész, mintha egy pár napra visszatérhettem volna a civilizált Európába.
Nagyon örülök, hogy nem a nepáli oldalról tekintettük meg a Himaláját, mert minden bizonnyal arra a csúnyán általánosító következtetésre jutottam volna, hogy a nepáliak sokkal jobb fejek, mint az indiaiak. A hegységben ugyanis teljesen más volt a „klíma” nemcsak a hőmérséklet tekintetében. Az emberek sokkal kedvesebbek, mosolygósabbak és nyitottabbak voltak, és nem bámulták úgy a fehér embert, mint India alacsonyabb részein. Máshol szinte elképzelhetetlen, hogy egy indiai asszony rád mosolyogjon az utcán, vagy visszaköszönjön (legalábbis nagyon ritka) itt azonban szinte ez volt a megszokott, tisztára szorongva vonatoztam vissza Punéba.
No de azért még történt egy s más előtte: „béreltünk” egy nagyon jó fej, angolul beszélő útikalauzt, és elmentünk egyet túrázni. (Már aki el tudott távolodni hosszabb időre a mellékhelyiségtől, akkorra ugyanis már többen közülünk átadták magukat a híres „delhispuri” élvezeteinek). Büszkén jelenthetem, hogy félnapos gyaloglás és mászás után elértük az utolsó lakott települést a Himalája indiai oldalán. Változatos „burkolatú” hegygerinceken, több apró települést is átszelve kutyagoltunk az elején különösen nagy csöndben, miután az egyik tibeti (vagy indai, már nem emlékszem) templom előtt üldögélő, elég súlyosan lepukkant, de nagyokat nevető öreg hindu megkínált minket egy kis zöldséggel.
Mi ugyan nem szívtunk, mert a magyar törvényeket külföldön is be kell tartani, de a hozzánk csapódott külföldi fiatalember szerint nagyon jó kis cucc volt…
A bátor sofőr
Másnap még egy kis templomnézegetés, némi vásárlás, hatalmas kajálások és szolid mulatozás, de túl sokáig nem élvezhettük a Himalája vendégszeretetét. Azért a hazaút is tartogatott érdekességeket, először egy csapat hinduval sikerült összeszólalkoznunk egy éttermi számla kapcsán, ám sofőrünk ennél sokkal vagányabb volt: egy ellenőrző pontnál, ahol még lassító akadályok is ki voltak téve, meg akart minket állítani néhány géppisztolyos rendőr, Sangay azonban nem lacafacázott, gázt adott, és elhúzott az ingerülten hadonászó egyenruhások között.
Mikor kissé megrökönyödve megkérdeztem, hogy akkor ezt most miért, csak annyit motyogott hetyke kis bajsza alá, hogy úgyis csak azért állították volna meg, hogy valami légből kapott szabálytalanság miatt lefizettessék magukat. Még jó hogy nem lőttek utánunk… bátor gyerek ez a mi sofőrünk.
Fotó: Molnár Péter
2004. március
A következő rész:
