A hőmérséklet rohamléptekben szökik felfelé, lassan ahhoz is napolajra van szükségem, hogy kisétáljak gyümölcsöt venni. Aggodalomra azonban semmi ok, ez már csak rosszabb lesz – állítják az itteniek. Mindez persze csak emeli annak értékét, hogy az utóbbi időben naponta járok focizni.
Dobogós helyezés
Egy hatalmas területen osztoznak a krikettezők, a röplabdások és a focisták, bár ebből mostanság nem sok látszik, mivel a több mint
negyedéve tartó szárazságnak köszönhetően már akkor is hatalmas porfelhő száll fel, ha csak ránézünk a pályára. Mindez azonban itt szerves része a tavasznak, így nem gátolt meg minket abban, hogy újabb futballbajnokságot rendezzünk a kolilakók számára.
Sajnos a poron és melegen kívül adódtak más kényelmetlenségek is: arra még nem sikerült rájönnöm, hogy milyen alakú a krikett-pálya, az viszont kiderült, hogy a focipályához nehezen illeszthető hozzá átfedés nélkül. Engem az egész helyzet arra a lebetonozott rózsadombi focipályára emlékeztetett, amelynek valahol a közepe táján egy terebélyes fa magasodott, akkora törzzsel, mint egy metróalagút. A különbség – a méreten kívül – annyi volt, hogy itt egy-egy krikettjátékos kért magának állandó állóhelyet a focipályán – még szerencse, hogy a krikett jellegéből adódóan a srác alig volt aktívabb, mint egy tölgyfa.
No de mindezek ellenére pompásan sikerült a bajnokság. A trófeát ismét a thaiföldi csapat vitte el, a második helyezett ezúttal a magát szemérmetlenül bird-flu (németeseknek: madár-influenza) névre elkeresztelő vietnami együttes lett, míg a fehérek indiaiakkal és bangladesiekkel „felhígított” csapata a dicséretes harmadik helyet szerezte meg. Negyedik nem volt.
A dobogós helyezés megszerzésében nekem is oroszlánrészem volt, hiszen a vietnamiak ellen megnyert 1-0-as mérkőzést követően voltam olyan bátor, és felajánlottam az ellenfélnek öt perc hosszabbítást (csapatom nevében), melyet ők ki is használtak és Soko, az aranylábú zambiai idegenlégiósuk két góljával megfordították az eredményt. Népszerűségi indexem pillanatok alatt nagyot zuhant.
Fogorvosi vizit
Azért történt ennél rosszabb is: beletört a fogam az „itteni dolgokba”. Az persze a sors iróniája, hogy még ez is egy vegetáriánus étteremben történt, ám a lényegen nem változtat: a hosszú hónapok óta bennem bujkáló kíváncsiság kielégítésére volt szerencsém közelebbről is megismerkedni az indiai egészségüggyel.
A fogorvosi rendelő egy aprócska szobában volt, ám azokból az orvosi berendezésekből és kínzóeszközökből, melyektől otthon annyira borzongok, itt vajmi keveset találtam, így nem is volt túlságosan meglepő, mikor a nagyon kedves és udvarias doktor bácsi vizsgálat után közölte, hogy minden rendben, jöjjek vissza akkor, ha fáj is…
A dolog egyetlen valamelyest aggasztó része volt, hogy a vizsgálathoz használt tükröt egy folyadékkal töltött edényből vette ki, melyben legalább ötven ilyen tükör volt, s bizony a rosszindulatú paciensben felmerülhet, hogy tán ugyanoda teszi vissza vizsgalat után… De én nem vagyok rosszindulatú.
Ennél érdekesebb volt, hogy az Európából Indiába utazók számára hosszú távon szerintem a legtöbb kényelmetlenséget okozó (európai mértékkel mért) tapintatlanság és a mások magánügyei iránt tanúsított aktív érdeklődés a fogorvosi rendelőben is jelen volt, a nyitva hagyott ajtóban ugyanis fürtökben lógtak a kíváncsiskodó várakozók. Azért ehhez szerintem már gyomor kell. Sajnos azonban ismerkedésem az indiai egészségüggyel nem korlátozódott a rendelőkre.
Az oktatás
A dolog úgy kezdődött, hogy itteni baráti társaságunk egyik tagja, egy kedves bangladesi űrkutatólány megkért, tanítsam meg robogózni. Ez első hallásra elég hülyén hangzik, hiszen ha valaki tud biciklizni, annak
nem tart tovább megtanulni robogózni, mint egy fiúgyermeknek állva pisilni, szóval nem nagy mutatvány. Ám történészek és szociológusok minden bizonnyal még sokat fogják boncolgatni a tényt: Bangladesben a lányok ritkán bicikliznek, mondhatni soha (azért bízom benne, hogy a fiúk ott is állva pisilnek). Így aztán volt súlya a kérésnek, nem tudtam nemet mondani, el is kezdődött hát az oktatás minden reggel hajnali fél kilenckor a már említett foci-, krikett- és röplabdapályán.
Közel egy tucat kisebb eséstől eltekintve jól ment a dolog, tanítványom megnyugtató tempóban fejlődött, kapisgálta már az egyensúlyozás tudományát, ám egy szokásosnak tűnő esést követően kissé bizonytalanul állt fel, majd újra összeesett. Minden bizonnyal az első eséskor a fejére pottyant, ám szerencsére volt rajta bukósisak, és a sebesség sem lehetett 20-30 km/óránál, így nem igazán értem, hogyan üthette meg ennyire magát. No de nem is nekem kell érteni, a lényeg, hogy egy indai srác segítségével magához térítettük, majd mivel nem volt megnyugtató az állapota, bevittük a kórházba.
Ott aztán benn is tartották két napig, az azt követő öt napot pedig a gyógyszerek hatására többé-kevésbé végigaludta, így még nem tisztázódott pontosan, mikor kezdődhet újra az oktatás, de remélem, hogy hamarosan. Sunita ugyanis már készen áll, tegnap kicseréltem 35 rúpiáért (körülbelül 200 forint) a balesetben megsérült tükröt.
Ha egy kicsit cinikus voltam a fogorvosi rendelővel kapcsolatban, a kórházról egy rossz szavam sem lehet, minden szempontból egyértelműen jobbnak tűnt, mint bármelyik, eddig általam látogatott magyar egészségügyi intézmény! Persze ez itten üzleti alapokon nyugszik, nem biztos, hogy a többség ugyanilyen színvonalú ellátást kap, mégis jó volt látni, hogy van ilyen is. Arról nem is beszelve, hogy véletlenül megtudtam: a kollégium révén én is biztosítva vagyok.
2004. február
A következő rész:
