Bár még messze vagyok az indulástól, egy-két érdekességről már be tudok számolni. Újfent megerősödött bennem az a hit, hogy a reptereket övező csodálat es tisztelet odavezetett, hogy pöffeszkedő “hivatalokká” váltak. Kibolondítják az embert másfél órával korábban az egyébként 5 percet igénybevevő becsekkolásra, plusz ráhagyás a minibusznál, de már otthon a reggelinél is pufferidők vannak. Ez oda vezet, hogy itt ülök a kapunál, beszállásra készen… és még van másfél órám.
Prágáig az út hamar eltelt, a fő szórakozásom az volt, hogy hallgattam, ahogy a mögém ültetett Christina Aguilerát fűzi egy beszédes vén jampec. Azért jó cseh légitársasággal utazni, mert ez a nyelv a legunalmasabb pillanatban is képes valami mókával megörvendeztetni. Imént például felfedeztem, hogy a cola náluk limonada. Csak így egyszerűen. Ezek után odahaza senki sem csodálkozhat többé azon, hogy én nagyjából minden üdítőt szörpnek hívok.
Az első benyomások és a szállás
Megérkeztem végül Newark reptérre, a 9 órás menetidő helyett 12 óra után, bár annyi kárpótlás volt, hogy Newarkhoz át kellett repülni a város felett. Busszal mentem a belvárosba, taxival a szállásra. A buszút során újra ráeszméltem, hogy mennyivel nagyobbak a léptékek az USA-ban. Már korábban is tetszett bennük, hogy nem aprózzák el a dolgokat, ha híd kell, akkor építenek egy irgalmatlan viaduktot, ha meg ház kell, akkor felhúznak egy tornyot.
A forgalom persze a millió sáv és út ellenére nagyon nagy, de azért halad. Megfigyeltem, hogy a kiírások az utak mentén bolondbiztosak. Néhány példa szó szerinti fordításban: “A sáv fél mérföld után elfogy. Idejében húzódj balra. De figyelj az elsőbbségre.” “Az út kanyarodik. Lassíts, mert megcsúszhat a rakomány.” “A sáv személyautóknak van fenntartva. Nem teherautóknak” – nagyjából mindent kiírnak, durván, szájbarágósan.
A szálloda gyatra, de funkcionálisan tűrhető. Este még olyan volt a hangulatunk, hogy el kell költözni, így reggelre már kompromisszumkészebbek lettünk. Csak az ajtó zavar, mert ilyen ajtót nagyjából szerszámoskamrákon láttam utoljára, lóg a zárja, és be is lehet látni. Az ágy nyikorog, ciki az egész, de legalább van, és jó a közlekedése. Be lehet ugyan azonosítani, hogy az interneten látható fotók hol készültek, de simán lehet, vagy tízéves a fotógaléria…
Ellis Island és a csúcsra járatott légkondik
Most már a Federal Hall oszlopcsarnoka alatt állok, szembe velem a New York-i tőzsde, és úgy esik az eső, mintha dézsából öntenék. Ezzel együtt nem panaszkodom, mert a nap nagy részében gyönyörűen sütött a nap, az én ízlésemhez képest túlságosan is. A szabadságszobrot és a bevándorlókat fogadó Ellis Islandet is csatakosan jártuk végig. Nagyjából 100 százalékos a páratartalom.
Amúgy a csúcsra járatott légkondik veszélyesek. A metró például olyan, hogy a peronok konkrétan szauna szintűek (népek olvasztotégelye, hehe), hiszen a pesti kisföldalattihoz hasonlóan úttest alatti, de minden szigetelés nélkül, még az eső is becsorog, a hó meg leszivárog. A metrókocsik viszont csipős hidegek! Nekem komolyan visszavetné minden reggeli lelkesedésemet, ha arra kellene gondolnom, hogy lemegyek egy kazánba, hogy aztán beüljek egy kerekes fridzsiderbe, majd megint ki a kazánba. 1-2 évi metrózás – tuti reuma.
Egyébként megfigyelhető, hogy sok ember tiszta idegbeteg. Újságolvasással vagy walkmannel teremtik meg maguknak az intim közeget a zsúfoltságban, és mindenre borzasztó ingerülten reagálnak, ami kizökkentené őket ebből az állapotból. Ráadásul a szemöldökráncoláson túl azonnal hangot is adnak elégedetlenségüknek. Otthon bizonyára hülyének néznének, ha a metróra felszálláskor fennhangon közölném, hogy “hú de meleg van, még jó hogy elértem ezt az istenverte metrót”. Itt ez nem szamít ritkaságnak. Továbbá megdöbbentőnek találom, hogy milyen kövérek az amerikaiak. Főleg a fekete nők. 20-30 évesen olyan vastag a karjuk, mint a combom.
Próbálunk nem nagyon turistának kinézni a metrón, de azért óhatatlanul előkerül a térkép, meg hát beszélgetünk is a kajla magyar nyelven. A bevándorlós múzeumban is jól ránkcsodálkoztak, mikor az egyik kiállított korabeli dokumentumot Kati felolvasta, tudniillik egy magyar kivándorlási engedély volt a vitrin mögött. Amúgy a múzeum jobbára nem különbözik egy deportálós kiállítástól, hiszen meggyötört arcú emberek ácsorognak cekkerekkel meg batyukkal, aláírva, hogy honnan jöttek, plusz sok lepukkant használati tárgy. Nyilván ez azokat érinti meg, akik valamilyen családi vonalon érdekeltek a kérdésben, különben nem restaurálták volna az egész szigetet a nyolcvanas években komoly pénzekért.
Filmek és helyszínek 
Mikor visszaindultunk a kompos-szigetes túráról, már lógott újra az eső lába, és erős zápor kerekedett. A pénzügyi központ felé vezető Battery parkot nyitott ernyővel bolyongtuk végig, és egy ponton már nem bírtuk tovább, szerencsére pont a World Financial Center pálmakertes átriuma nyújtott menedéket. Ez a négy közepes méretű felhőkarcolóból álló épület a World Trade Center tőszomszédságában áll, es az átriumból látható a Ground Zero is, a WTC egykori helye. Amint alábbhagyott az eső, mentünk tovább a Wall Street környékére, ahonnan már hazafelé tartottak az emberek, de az újabb zuhé az árkádok alá kényszerített mindenkit.
Megnéztük a Wall Street elején álló bikát, meg a Federal Reserve-öt, amit Bruce Willis olyan látványosan megvédett a Die Hard háromban. A tér elrendezése egyébként egészen más, mint ahogy a filmen látszik, és a legközelebbi metróállomás berobbantásával aligha lehetne eljutni a csoda aranytartalékokhoz. Jellemző egyébként, hogy minden sarkon eszébejut az embernek egy film, amiből épp ott játszódik egy jelenet. Az Ég velünkben Edward Norton a Battery Parkon joggingol keresztül gyerekkori lánypajtásával, és ugyancsak Edward Norton sétáltatja a korcs blökijét Az utolsó éjjelben. Tom Hanks es Meg Ryan Upper West Side-i (Szerelem hálójában) és Empire State Building-es (Szerelem hullámhosszán) románcainak helyszíne holnapra marad, a Fülke cimű új film telefonfülkéjének lecsekkolásával egyetemben. 
Empire State Building először
Ma korán keltünk, mert minél hamarabb akartunk odaérni az Empire State Buildinghez, ahol minden beszámoló szerint horrorisztikus sorok állnak. Ehhez képest tíz perc alatt megvettük a jegyet, de hálistennek még a felhasználása előtt eszünkbe jutott, hogy a nyálkás, párás idő nem biztos, hogy kedvez a kilátásnak. Na jó, a ráeszmélésben az is segített, hogy öles betűkkel ki volt írva, és a jegyre is rapecsételték, hogy “zero visibility today”. Sebaj, a jegy innentől egy évig érvényes, úgyhogy várunk a jobb időre. Akkor majd már csak a biztonsági vizsgálatot kell újra kiállni, ami egyébként sajnos jellegzetes velejárója most már minden nevezetesség megtekintésének.
Itt újra és újra bizonyságot tesznek az emberek az aranyhörcsögi létformáról, mert véletlenül sem készülnek elő a fémtárgyak zsebből való kivételére, a fémcsatos övek korai meglazítására, hanem egészen addig bambulnak, amíg rájuk nem kerül a sor. Én a polgármester helyében külön adót vetnék ki azokra, akik ilyenkor az alábbi teljesen fölösleges mondatokat nyökögik, annak ellenére, hogy az előttük álló három ember esetéből már megtudhatták volna a választ: “Az övet is?” “Mobiltelefon mehet?” “Utána visszakapom?”
Egyébként az amcsikban nemcsak ez a fajta bárgyúság az idegesítő. Úgy általában barbapapa formájúra híznak, kövérek és telhetetlenek. Még a szabadságszobornál történt, hogy vettem egy tölcsér fagyit, erre adtak egy akkora adagot, ami otthon csavaros fagyiból gyakorlatilag három adagnak felel meg. Szét is olvadt az egész, pedig még a felénél sem tartottam. Kati, aki foglalkozásánál fogva chips-szakértő, ugyancsak arról számolt be, hogy az átlagos zacsiméret itt a literes, míg otthon nálunk a 25 dekás a regular size.
Rockefeller Center és a Time Square 
Visszatérve mai napunkhoz, az Empire után megnéztük a környékbeli egyéb felhőkarcolókat, Chrysler toronyházat, bár ott csak az aula nézhető meg, de elég látványos az is. Érdekes módon a kommunista emlékműveken röhögünk, hogy munkások hétköznapjait örökítik meg, a Chrysler irodaháznak viszont simán elnézzük, hogy “az ipari korszaknak állít emléket” szorgalmasan építkező munkások freskóival.
Az ENSZ kozpontja viszont csalódástkeltő volt, nem volt felhuzva a nemzetek zászlóinak sora, az épület pedig mindkét oldalról átlátható ablakokkal épült, ezért kívülről korántsem mutat egységes színt, hanem az ablakok mögötti függönyök, iratok, szekrények kavalkádja látszik (legalábbis úgy az első 10 emeletig, utána plafonokat lehet látni az utcáról).
Elmentünk a Rockefeller Centerhez, ami filmeken és fotókon is sokkal nagyobbnak tűnik, pedig nem nagyobb, mint az Erzsébet téri gödör. Végében van a nagy arany Prométeusz, amolyan modern antik darab. Tovább császkáltunk a St. Patrick székesegyházhoz, aminél az volt az érdekes, hogy éppen istentisztelet volt, a helyiek ott térdeltek a sorok között, de persze a turisták száma többszörösen meghaladta az övékét.
Eljutottunk utána a Times Square-re is, szó szerint lélegzetelállító. Olyan, mintha a Ferenciek terénél a Jégbüfé épületének a homlokzatát egy összefüggő lcd kijelzővel borítanák be, a környező házakat pedig simán csak képernyők és plakátok fednék. Ja, és mindezt meg kell szorozni 10-zel méretekben és zsúfoltságban. Brutális információkavalkád, közben persze mindenhonnan ömlenek az emberek, autók, taxik…. simán úgy éreztem magam, mint kitikkadt bakonyi betyár a Tescóban. 
Empire State Building másodszor
Ebédre egy salátázós-szendvicsezős helyre tértünk be, és a helyi Pesti Est böngészése közben jöttünk rá, hogy az Empire State Buildingnél olyan jegyet vettünk, ami magában foglal egy Skyride nevű videós, ülésrázogatós show-t is. Vissza tehát az Empire-hoz, újra átestünk a vizsgálaton, és felmentünk a másodikra, hogy átessünk a show-n.
Bár fél óra a dolog, ebből csak 10 perc a pilótakikepzős videós rázkódás, a többi csak mesélés meg plazmatévés magyarázás a hallban. Nekem azért tetszett, jól bemutatták felülről a várost, volt benne némi kaland, de Kati majdnem rókázott a gyönyörűségtől.
Persze a show-ból nem maradhatott ki a hazafias feeling sem. Az aláfestő zene eleve egy “I am New York” refrénű hurráoptimista dalocska volt, ami nekem mondjuk bejött, de tagadhatatlanul az agymosás eszköze. Aztán persze annak kapcsán, hogy megemlítették, hogy a WTC lerombolása után ismét az Empire a legmagasabb épület, beindulhatott a totális érzelem-úthenger.
Nagyáruház és az ágyneműbiznisz 
A show után Kati rosszullétére a lödörgés tűnt a legmegfelelőbbnek, ezért berángattam a Macy’s-be. Ez egy irgalmatlanul nagy áruház, azt hiszem, nyolcemeletes. Nem plaza típusú sok butikból álló bevásárlóközpont, hanem a Skálához hasonlítható tematikus kialakítású, ennel fogva sokkal jobban áttekinthető nagyáruház. Igazán nagy leárazást nem tapasztaltam, ha valami mondjuk 50 %-os diszkonttal van, akkor még mindig csak a “forintért otthon ugyanennyiért megkapom, és vissza is tudom vinni, ha baj van vele” kategóriába esik.
Jó két órát töltöttünk el itt, eléggé belefeledkeztem az ágyneműkínálatba. Az amerikaiak egészen más rendszerben vetnek ágyat, mint mi. A matracot letakarják egy erősebb szövésű lepedővel (thick sheet), majd erre jön a sima lepedő (sheet). A paplant (comforter) nem huzzák be, hanem a takaró és a benne alvó ember közé egy újabb lepedőt raknak, amit olyan jó húsz centinyire rahajtanak nyaktájékon a paplanra. De a paplan végig kilátszik. Párnából kettő van, egy nagy pufi az ágytámlának támaszkodik (sham), egy másik meg ez előtt van, arra teszik végul a fejüket (pillow). Plusz mindehhez jön még egy takarék pokróc (overthrow) és egy ágyterítő (bedcover).
Mindez azért jó, mert az ágyneműhuzathoz elkerülhetetlenül kell venni színben hozzáillő paplant, és nem lehet az, hogy csak a huzatot cseréled. Az európai huzatos megoldás (duvet) eléggé lesajnált rendszer, nagy neveknél nem is találkozunk vele, sem Calvin Klein, sem Ralph Lauren nem tart ilyet, legfeljebb az Olcsó János. Mindent egybevéve egy komplett kelengye 500 es 1000 dollár között mozog.
Az útinaplót folytatjuk.
