Az egyhetes (néha nyolc- vagy kilencnapos) Haute Route nem más, mint a francia Chamonix és a svájci Zermatt, a Matternhorn alatti település közötti sítúra, az egyik legdurvább megpróbáltatás, ami európai sízőt utolérhet.
Nem mellesleg a szervezett túrák ezen az úton kétezer dollárba is kerülhetnek (az olcsóbbak már 1500 svájci franktól elérhetőek, magyaroknak általában ezeket ajánlják). Tehát nem a legolcsóbb mulatság kitörni a nyakunkat a Mont Blanc vagy a Matterhorn környékén. Nem véletlen, hogy Magyarországról nem sokan vágtak még neki ennek az útnak, 1985-ben például azonban egy nyolcfős itthoni csapat is képes volt végigcsinálni ezt a 150 kilométeres, 10 ezer méter szintkülönbséget „áthidaló” túrát.
És mindez még nem elég: általában márciustól májusig érdemes vállalkozni erre a túrára, és miután az időjárási körülmények különlegesen szerencsés egybeesése szükséges ahhoz, hogy végig lehessen haladni a kijelölt (illetve jelöletlen) útvonalon, ezért ne csodálkozzunk azon, ha idő előtt félbe kell hagynunk expedíciónkat…
A kijelölt sípályákon túl….
Maga az egész túra Franciaországból vezet Svájcba, annak is előbb a francia, majd német részébe. A repülőgéppel érkezőknek Genf ajánlható kiindulási pontként, onnan mehetnek át a határon, és francia oldalról kacskaringózhatnak az Alpok nyugati vonulatai között. A túra egyik leglényegesebb jellemzője, hogy nem a kijelölt sípályákon halad, így inkább az úgynevezett „off-piste”-nyomvonallal ismerkedhetünk meg. A következőkben csak nagy vonalakban mutatjuk be a tájakat, ahol a túra halad, hiszen vezetőktől, szervezőktől függ, hogy éppen merre kanyarodnak a síelők.
Az expedíció egyébként már akkor elkezdődik, amikor még nem is gondolunk rá: Genfből el kell jutni a francia Chamonix-ba, illetve akinek kedve tartja, máris Argentiere-be mehet. Ezt a környéket egyszerűen Chamonix vidékének vagy Chamonix Aiguilles-nek nevezik, tűhegyű sziklacsúcsa miatt.
Chamonix fölött magasodik a kontinens legmagasabb csúcsa, a Mont Blanc, de túránk nem erre vezet majd, hanem az Aiguille du Midihez, amely a Chamonix Aiguilles hegyvonulatainak legmagasabb pontja, s ahová drótkötélpályán lehet feljutni. Több kötélvasút is találkozik itt, Olaszország felől is van ugyanis megközelítési lehetőség.
A francia startról akár a svájci célig elláthatunk
Tiszta időben innen látható az út végpontja, a svájci Matternhorn is. Érdekesség, hogy Svájcból, a mélyebb fekvésű területekről nem is látható a legismertebb alpesi hegy, a Matterhorn ugyanis nem a magasságával, hanem megmászhatatlanságával és csodálatos természeti formáival vált híres-hírhedetté. Az Aiguille du Miditől lefelé, a Vallée Blanche-ban, vagyis a Fehér Völgyben haladva csupán bemelegítőben lehet részünk. Itt az út nagyrészt lefelé halad, Argentiere felé.
Az első célpont tehát a szintén még franciaországbeli Argentiere. (Mások – mint már említettük – eleve innen indulnak, ez az alaptábor, hegymászó-kifejezéssel élve.) Akadnak olyanok is, akik a svájci Verbier-ből vágnak neki. A „szokványos Haute Route-túrák nagy része azonban csak a harmadik, esetleg a negyedik napon érintik Verbier-t.)
Gleccseren át a sziklamászásig…
Az út során mindenesetre át kell kelni az Argentiere-gleccseren, el kell jutni a 3842 méter magas Aiguille du Midihez, és ha a síelő még mindig bírja a kemény túrát, akkor éjszaka egy rendkívül puritán hegyi szálláson, a Refuge d’Argentiere-en húzhatja meg magát, sok más sorstársával közösen. (Egy osztrák síző például azután pihent itt meg, miután lesíelt az egyik legmeredekebb hegycsúcsról, amit mások csak kötélen kapaszkodva tudtak csak megtenni…)
Argentiere-ből egy cikkcakkos út vezet a Col de Chardonnet-hoz (itt már felfelé). A hatalmas hegyek, meredek lejtők nemcsak látványt, hanem legyőzendő akadályt is jelentenek. Érdemes szúró és vágószerszámokkal ellátni bakancsainkat (ha már a sílécre nem tudjuk ráerőltetni azokat a vasakat, pontosabban acélból készült alkalmatosságokat, amelyek a kapaszkodásban segítenek – hágóvas, stb.). Ezek tulajdonképpen hegymászó-felszerelések, de egy ilyen túrán a legvadabb megpróbáltatásokra kell felkészülni.
Megérkeztünk Svájcba…
Ha sikeresen szereltük fel magunkat, meg lesz a jutalom: a harmadik napon (más túrák esetén a negyediken) már a trienti menedékhelytől indulhatunk az Aiguille du Tour felé. Orsieres-ben (ez már Svájc!) fogadó várja a pihenésre nemcsak vágyókat.
Egyesek ezután Verbier-be mennek (mint említettük, mások már a harmadik napon elkanyarodnak erre). Itt egy kabinos drótkötélpálya, vagyis felvonó is segít, a Mont Fort környékére érve. A Val d’Arpette-en (Arpette-i völgyön) leereszkedve, a környékbeli túrák kedvelt célpontja Champex, egy festői fekvésű svájci falu is. Aki azonban nem kíváncsi a néprajzra, sőt, a Lac de Champex, a Champex-i tó sem érdekli (pedig az tényleg csodálatos), az a Col de la Rosablanche felé veheti az útját, amelynek meghódítása mindössze négyórás mászással jár, és utána elérhet a Cabane de Prafleuri-hez. A Rosablanche egyébként 3336 méter magas, és nem mindennapi mászóteljesítmény feljutni a legmagasabb pontjára.
Rendszerint, és ha semmi sem jön közbe, a túrák ötödik napján érhető el a Pas de Chat-tól a következő cabane (menedékhely). A Cabane des Dix igen híres: de még ennél is fontosabb, hogy a Dix-i tó felé tartó úton érinthetjük a Mont Blanc de Chelion nevű, csodálatos szépségű hegycsúcsot, amely kevésbé ismert az „igazi” Mont Blanc-nál, de azért ne becsüljük le a svájci Alpokot sem… A hatodik napon a Pas de Chevre felé vehetjük az irányt. Itt szinte függőlegesen omlanak ránk a hegyek, és a Cabane de Vignettes felé egy újabb gleccseren is át kell kelni.
És előttünk magasodik a Matterhorn….
Ha a hetedik napon még életben van mindenki, akkor eljuthat egy körülbelül százméteres vertikális (függőleges) mászás után (amikor a sílécek csak a síelők hátán maradhatnak sértetlenek), az utolsó gleccserig, és végül a legkitartóbbak megpillanthatják a lenyűgöző szépségű Matterhornt. A svájci Alpok legszebb, és legrémisztőbb hegycsúcsát, amely talán a világ legismertebb hegyi faluja, Zermatt fölé magasodik.
A Matterhorn kapcsán nehéz újat írni, ezért végül idézzük fel Fajth Tibor svájci útikönyvének néhány idevonatkozó mondatát: „Elsősorban az alakja egyedülálló. Nem olyan szabályos piramis, mint a legtöbb híres csúcs; rendellenes, elképesztő. Úgy fúródik a magasba, mint egy gigászi obeliszk tűje, amelyet egy gúla csúcsára állítottak. Északi fala majdnem olyan függőleges, mintha pallérónnal húzták volna meg, keleti csúcsa még kissé előre is ugrik. Az olaszok – találóan – Monte Cervinónak nevezik, mert az ő oldalukról valóban úgy nyúlik a felhők fölé, mint a rinocerosz szarva.”
