Budapesten ugyan nehéz volt kiállni a hóbucka mögül a kocsival, és az országot is fehér takaró borította, ám amint elhagytuk a határt kitisztult a kép: Ausztriában akkor már hónapok óta egy szem hó nem esett, különösen nem a síterepeken.
Az iskoláskorú-gyerekes szülők dilemmája
A nyár végén ez első katalógust kezünkbe véve szembesültünk azzal a ténnyel, hogy vége az „iskolakerülésnek”, vagyis annak, hogy akkor megyünk síelni, kirándulni, világot látni, amikor az iskolások nem jöhetnek. Mert mi megtehetjük, a gyermekeink még, mi pedig már nem járunk iskolába…
Arra nem vágytam, hogy belefussak a karácsony után a síterepekre kirajzott tömegekbe, a felvonók előtt egymás nyakába lihegő, tülekedő osztrák vagy szlovák családokba. Ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni. Mi van tehát, ha egy héttel a tömeget megelőzve utazunk, mondjuk Karácsonykor?
Hol van több karácsonyfa: a nappaliban vagy az Alpokban?
Akkor nem lehet elmenni, mert karácsonykor mindenki otthon van! Vagy mégis…? Csak azt kell tisztázni, hogy a karácsony a lakás vagy a család ünnepe? Hol van több karácsonyfa – a nappaliban vagy az Alpokban? Mit szól a beigli, ha a mákszemek nem az abroszra, hanem a síoverállra peregnek? Megbánják-e a gyerekek, ha a karácsonyozás már 20-án elkezdődik és egészen 30-áig tart? (Csak hozzá ne szokjanak!).
A hivatalos síszezon csak a gleccsereken kezdődik karácsony előtt. Kivételes véletlen, hogy a Mölltal gleccseren már december első napjaiban is jól lehetett síelni, és nem csak a gleccseren, hanem a felső állomástól a középállomásig leratrakolt, 30 méter széles, hegyi boardpályán is egy méternél vastagabb volt a hó – az egész országban csak ott.
Az igazi kockázattal szeptemberben nem számoltunk, viszont már az első nap szembesültünk: a gleccser expressz nem járt. Akkora volt a szélvihar 2600 méteren, hogy a bérletárus kénytelen volt átirányítani bennünket a másik csúcsra, Mallnitz fölé, az Ankogelre.
Bár szeptemberben ennyire azért nem voltunk körültekintőek, de jól jött, hogy két gleccser volt 40 kilométeres körzeten belül, szabadon válogathattunk: amikor az egyiken fúj a szél, irány a másik. Kis autókázás, és máris előttünk a Magyarországon jobban ismert Ankogel, ahol ugyan kicsit fújt a szél, de a liftek működnek.
Nonó, – hatéves hótündér -, türelme hamar elfogyott. Keze elfagyott, arcán jégcsapok, a terep buckás, és a tavalyi sítudása is valahol a nyáron elveszett. Az erősebb széllökéseknél ráfeküdtem, hogy a tűéles hókristályok ne sebezzék fel az arcát. Kúsztunk le az Ankogelről, mint a Delta című tévéműsor elején a szánt húzó sarkkutatók. Nonó közölte, soha többé nem jön síelni – ide. Ölbe nem tudtam venni, mert rajtam nem léc volt, hanem deszka. Mindent lecsatoltunk és hason, fenéken gördültünk a völgy felé.
Két gleccser közelében fekvő olcsó szálláson
Ha az időjárás nem változik, csomagolhattunk volna. De karácsonyra napsütést és szélcsendet kaptunk a Jézuskától, és öt napig tavasz volt a felhők felett. Betegre boardozhattam volna magam, ha bírják a picik, ehelyett csak annyit csúszkáltunk, amennyi jól esett. Sütkéreztünk a teraszon – mintha április lett volna, csak laposabban járt a Nap. Volt olyan pillanat a pályán, amikor kilométerre előttünk és mögöttünk szinte senki. Csak a család.
Most próbáltuk ki, hogy a két gleccsertől csaknem egyforma távolságra, 15 kilométerre foglalt szállás, – a csaknem 70 négyzetméteres lakás -, éppen feleannyiba kerül, mintha a síterepekhez közelebb találunk panziót és ott a kis szobában szorongunk. Igaz így minden reggel és este éppen 10 percet (és a benzinpénzt) veszítettük, ám mivel a pálya melletti szállásokat már évekkel korábban lefoglalják, ezért mindenképp autóba kell ülni, akkor pedig szinte teljesen mindegy, hogy öt percet vagy 15-öt megyünk.
Valahol a 10 kilométeres gyűrűn kívül hirtelen zuhanni kezdenek az árak, mert ott a kis családi házak, az üdülő villájuk manzárdjait adják ki a tulajdonosok, akik nem üzletszerűen űzik ezt az ipart, és nem a gleccserfelárból élnek.
A túra végén pedig siethettünk haza pótkarácsonyozni….
