Mielőtt fejest ugornánk a szubjektív értékelésbe és elmeséljük milyen érzés egy óráig jégbe zárva tombolni majd utána kijönni onnan, ahol állandó -7 fok van, először lássuk a tényeket. Például azt, hogy a budapesti jégbár nem az első a kategóriájában, a Fővám térihez hasonló szórakozóhely a világon több is van, büszkeségre ad viszont okot, hogy a budapestinél – ha minden igaz – csupán a svédeké és a londoni hely nagyobb.
További képekért kattintson a fotóra
Fotó: Ancsin Gábor
A jégbár egyébként még friss dolog itt Budapesten. November 1-jén nyitott, a berendezést – vagyis az átlátszó, kristálytiszta jégből készült pultot, puffokat és a kanapét – és a jégszobrokat ezt megelőzően hónapokig készítette a díjnyertes jégszobrászunk, M. Tóth Zsolt. Annak, akik kipróbálná csúcsidőben előre regisztrálnia kell, egyszerre ugyanis maximum 15-en férnek be. Persze a kevésbé felkészülteknek az utcáról is be lehet esni – hátha épp nincs teltház.
No és akkor most jöhetnek a benyomások.
Andrea, az afrikai pingvin benyomásai
Mindig is szerettem volna császárpingvinekkel találkozni, igaz, eredetileg az élőhelyükön, az Antarktiszon, mert hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy a genetikám kizárólag a trópusokkal kompatibilis… Most sem gondoltam át alaposabban a jégbárba vezető utat, amely nem annyira délen, inkább a főváros szívében csalogatja a termetes madarak műanyag másával az arra tévedőt.
Szóval nagy bátran és még annál is kíváncsibban léptem be az Icebarba. A fogadó személyzet tökéletesen uralta a helyzetet és a kissé bénult vendéget, aki lassan értette meg, hogy itt nem leadjuk a kabátot, hanem inkább még arra kerül rá a csinosnak jó indulattal sem nevezhető poncsó. Ez volt ez első pont, ami mókásra sikeredett: eszkimó poncsó – Vajon a sarkkörön vagy Mexikóban röhögnének ezen az oximoronon jobban?
Ez után mindjárt választhattunk, a 4000 forintos, neten foglalt belépőnk két koktélra és egy levesre jogosított fel, de ha akartuk, kérhettünk italt ez utóbbi helyett. Kíváncsiskodtam, mégis milyen levesről van szó. Kiderült, a „sarkvidéki ételspecialitás”, idézem „nagyjából kukorica-krémleves” – ellenállhatatlan röhögés fogott el a sarki szélben lengedező kukoricamezők gondolatára… Maradtam a három koktélnál, fotósunk viszont merészen a levest választotta.
“A rénszarvas vágykeltőjére“ azért esett a választásom mert már annyi jót hallottam a grapefruitos Finnlandiáról, hogy ennek a találkozásnak létre kellett jönnie. Nos, mínuszokban az ízek kifinomult élvezete gyakorlatilag lehetetlen, mint neves vodkaszakértők javasolják, ha az ital ízére vagyunk kíváncsiak, szobahőmérsékleten fogyasszuk – és itt nem a jégszobára gondoltak. Szóval az itóka remek volt, de valahogy nem adta azt az átütő érzést. Mintha szörpöt kortyolt volna az ember, miközben kesztyűs mancsa lassan a jégből készült stampedlire fagyott.
Közben a háttérben meleg indulók válogatásával pörgött a cd (újra és újra), ám ennek ellenére egyre mélyebben vájta fogát a csontjaimba a hideg. Vicces élmény volt, hogy a halkítást külön kellet kérni, miután szegény – egyébként poncsója (muhaha) alatt fűtött mellényt viselő – pultos harmadszorra sem értette, mit szeretnénk kérni. Bár a hideg miatt nem igen érezte az ember a vodka ütését – talán decijével kellene mérni, ahogy az az orosz testvéreinknél szokás -, egyre jobb lett a hangulat.
Majd elcsattant egy “Eszkimó puszi is, pardon csók“, de ez a koktél sem adott többet mint egy jól összerakott áfonyaszörp. No, egy hűtőkamrában – mert mint megtudtuk, eredetileg ezt a célt szolgálta a bár – tényleg kevéssé lehet az ital értékeire koncentrálni. Viszont végig táncoltunk – én személy szerint azért, mert ha a lábam egy percnél tovább maradt a fémpadlón, lábujjaim sikoltozni kezdtek.
További képekért kattintson a fotóra
Fotó: Ancsin Gábor
Harmadik felvonás: eddigre megtelt a bár – ami elvileg maximum 15 főt bír el, de szemmel láthatóan a 10 a helytállóbb. Mi lányok az egyik jégülőnként térdeltünk, mert legalább akkor a talpunk felől nem fáztunk, de aztán a helyet átengedtük kedves idős hölgyeknek, akik nagyon élvezték azt a húsz percet, amit bent töltöttek. A jégpuffot egyébként a mínusz 7 fokos suba sem teszi igazán „ülhetővé”. Eddigre eldöntöttem: szerintem igenis kellene váltócipő, vagy még szerencsésebb lenne a steril szobákhoz járó, cipőre húzható mamusz, csak itt szőrmével vastagon bélelve.
A harmadik ital a “Te és én a jégkunyhómban“ névre hallgatott, igaz, én fagyos lázálmomban teának olvastam először. De ez a koktél végre ütött! Nem, nem az alkohol fok, hanem az ízvilága. A zsibbadó nyelvet felrázta, az aromák végre nem álltak össze ragacsos masszává, hanem kellemes kalandra invitálták az ízlelőbimbókat. Ugyanakkor lehet, hogy mindez mégsem érvényes? Még életemben nem láttam olyat, hogy három különböző italt ugyanabban a pohárban szolgáljanak fel, ugyanazon az ázott áfonya ágyon… Igaz, elviccelődtünk a pultossal, hogy a valós jégkockákból készült poharat forró vízben kell elmosni, de ezt itt senki még csak ki sem öblítette…
A végére, a távozáshoz maradt a fekete- akarom írni, kukoricaleves. Hát. Még mindig nem tudom, mi vitte a sarkvidékre, de nem bántam meg, hogy kihagytam. Elbúcsúztunk a pingvinektől is, majd vidáman belevágtunk a pesti éjszakába, és csak egyszer mentünk le rossz aluljáróba. Jó kaland volt, de rettenetesen hideg, én ha legközelebb koktélozásra vágyom, mégis inkább a trópusokra utazom.
– A zene a harmadik meghallgatás után kezd sok lenni.
– Az italok nem vágnak földhöz semmilyen értelemben, de maga a jégpohár jó ötlet.
– Fagyosoknak rengeteg a negyven perc, de kevésbé fázósoknak sem árt vastag talpú csizmát húzni, különben irány az urológus!
És így látta Verus, aki él-hal az új helyekért:
Amikor először botlottam a budapesti jégbár linkjébe a Facebookon, nem az volt a kérdés, hogy kipróbálom-e, hanem az, hogy mikor. Őszinte leszek, egyáltalán nem a bárban mért italok mozgattak – jó, azért egy fokon nyilván engem is érdekelt mit adnak “Ne tapizd a hógolyómat” vagy “Eszkimócsók” néven – de ennél egy hangyányival jobban, hogy milyen a hangulata egy az iglukhoz megszólalásig hasonló helynek. A szénbe fagyasztott Han Soloról már nem is beszélve.
Az elején egy cseppet aggódtam a csípős novemberi időpont miatt – mint kiderült teljesen feleslegesen. Mert így legalább már odakinn volt alkalmunk hozzászokni a jégbár konstans -7 fokos hőmérsékletéhez, ami még a hógolyó jelmezben és a kötelező kesztyűben – én bevallom az elején megmosolyogtam, mert hogy azt hittem nem vagyok fázós – is túl hidegnek bizonyult. Annyira, hogy miután otthagytuk a helyet, az utca hidege konkrétan melegnek tűnt, hosszú idő óta először. (Most képzeljük akkor el azt, micsoda élmény lehet ez nyáron…)
Szóval, miután azt nagy vonalakban már tudjátok, hogy és mivel töltöttük az alig egy órát a bárban (kíváncsi vagyok egyébként arra, mennyi időt voltak benn a legtovább), én inkább arról beszélnék, érdemes-e rávenni magunkat az erőpróbára.
Nos azoknak, akik először járnak Pesten, szülinapjuk, lány-, netalán legénybúcsújuk van, esetleg érettségit/diplomát ünnepelnek, vagy egyszerűen csak kocsmatúráznak és szeretnének ehhez egy különleges – és látványos – helyet, ahol gyorsan, emlékezetes körülmények között küldhetnek le néhány igazán finom italt, a jégbár elsőrangú. (Alkalmakra egyszóval.)
A magam részéről jobb szeretem a nagy légterű, asztalos-székes, leülős, beszélgetős helyeket, ahol nem érzem kényszerét annak, hogy sietni kell (mert a, hideg van, b, a másik fázik c, megfagy az ital). Nos, aki hasonlóan érez, annak a jégbár – ha nem is nagy – de alapvetően csalódás lesz. Meg kell barátkozni a “kisebb” légtérrel – igen, én is nagyobbra számítottam, a pultnál viszont meggyőztek arról, hogy 7 tonna jég is bőven elég a jó bulihoz -, azzal, hogy nincs asztal és ülőalkalmatosság is épp csak annyira, hogy egy pár percre mégiscsak megpihenhess a nagy fázásban. (Lássuk be, egy tömör jég kanapé, vagy egy puff még akkor sem arra való, hogy megváltsd rajta a világot, ha amúgy nincs bajod a hideggel.)
Mindenképpen menjen: aki bírja a hideget, szereti a vodka-alapú koktélokat, imádja a jégszobrokat és szereti a különleges helyeket.
Nem ajánljuk: a klausztrofóbiásoknak, azoknak, akiknél az élet 20 fok felett kezdődik, és azoknak sem, akik szeretik a mélyenszántó, hosszú beszélgetéseket egy pohár valami mellett.
Tudjon meg többet a helyről a honlapon.
