Hallgatom a szépbeszédről, a közbeszéd állapotáról sápítozó Navracsics Tibort, aki most azzal a (hát minek nevezzem?) bolondos gondolattal – amit mintha egy álmos marketinges fogalmazott volna neki – zarándokol a magyar médiában, hogy ő az elmúlt 16 évben csak 11 évig volt NER-es, míg a miniszterelnök 14-ig.
Az agyevőbogár hangosan csámcsog a halántékomon, szétreped a valóság, egy felnőtt férfi hazudik gépiesen a tévében, mintha nem is gondolkodna azon, amit mond, pörög a lemez.
A szétszerelt ország romjain üldögélnek a polgárok, polgárosat játszanak, a szétszerelt országról, amit ők szereltek szét, most azt mondják, íme,
A gyűlölet karmestere – így nevezte egyszer Orbán Viktor Kónya Imrét. A szerepbe végül ő maga nőtt bele. A gyűlölet másodhegedűsei most arról tartanak előadást, hogy a gyűlölet rossz, ezzel pedig ki ne értene egyet. Nem csak a földön, az űrben is.
Hallgatom a sápítozó Navracsics Tibor ezredik interjúját, és már nem tudom eldönteni, hogy magát nevetteti ki, vagy ő nevet ki mindannyiunkat. Szemetelés, ez jut eszembe minderről. Az intellektusára oly érzékeny exminiszter teleszemeteli a rendelkezésére álló teret, beszél, hogy még tovább és tovább visszhangozzanak a hülyeségek, nem volt elég 16 évet teljes hülyeségekkel tölteni, beszéljünk még tovább arról, ami nem igaz, hordjuk tele tovább szakadt nejlonzacskókkal, PET-palackokkal az utcát. Turmixoljuk szét a figyelmünket, tenyésszük tovább az agyevő bogarat.
Hallgatom a miniszterelnököt a Parlamentben már sokadjára arról kiabálni, hogy ki mikor hol volt, amikor a NER-rel szemben ki kellett volna állni. (És te mit tettél tavaly nyáron?) Szónokol a miniszterelnök az Országházban, beszéli a hülyeséget, zakatolóan, nem elfáradva, ahogyan Navracsics Tibor motyog a stúdiókban a polgárságról. Sorozatosan vizsgáztat mindenkit a kormányfő azzal kapcsolatban, hogy az elmúlt X évben mit tett azért, hogy a rendszernek vége legyen. Miközben mindannyian tudjuk, hogy ő hol volt.
