Azért a víz az úr. A víz, és nem annak egy része, kis csöppek vagy egy-egy leágazó patakocska. A víz, vagyis a magyar nép mint kollektív politikai szubjektum érte el az április 12-én átélt, rendszerváltással felérő választási eredményt. Az elképesztő részvételt és a soha nem látott felhatalmazást a magyar nép tagjai teremtették meg együtt, egymás számára, hogy aztán odaadják a Tisza Pártnak négy évre. Aki egy másik történetet mesél, az félreérti 2026. április 12-ét. És ez független attól, hogy jóindulattal, lelkesedéssel – mondjuk a fiatalok rendszerváltásáról szólva – beszél, vagy gyönge terelés és magyarázkodás gyanánt a választók kifáradásáról, unalmáról, esetleg a digitális vagy médiatér kihívásairól értekezik, ahogyan az elmúlt napokban a Fideszhez köthető véleményformálók és politikusok tették.
A Fidesz-közeli narratívagyártás politikai motiváltságát, relativizáló és mentegető jellegét azt hiszem, nem kell sokáig ragozni. Átlátszó, esetlen, és egyelőre a sokadrangú figuráknak van kiszervezve. Tesztelik, hogy kitől és milyen elbeszélésben „ül jobban” az a gondolat, hogy igazából nem lázadtak fel Orbán és rendszere ellen a magyarok, hanem valami más történt. A jóindulatú, progresszív, fiatalokra, a Z generációra fókuszáló, számos hazai és nemzetközi felületen is előkerülő elbeszéléssel azonban érdemes foglalkoznunk, mert könnyen megragadhatnak hangulati alapon alkotott téves következtetések egy-egy politikatörténeti pillanat kapcsán. A Tisza márpedig sem létrejöttében, növekedésében, sem pedig végül a győzelmében nem lehetett volna sikeres a magyar társadalom derékhadát adó középgenerációk munkája és támogatása nélkül. Ideértve a párt önkénteseit, adományozóit és szavazóit is.
