„Mégsem fog jönni a Becsó”, mondják a közmunkások, és lassacskán szétszélednek. Kár, jó lett volna személyesen találkozni Becsó Zsolttal, a nógrádi 1-es választókerület fideszes országgyűlési képviselőjével – lettek volna hozzá kérdéseink. Bő egy héttel korábban próbáltuk a helyi Fidesz-iroda segítségét kérni ahhoz, hogy beszélhessünk vele, visszahívást ígértek, amiből idáig nem lett semmi. Hétfőn viszont azt az információt kaptuk, hogy a politikus reggel nyolckor rövid bejárást tart a híres-hírhedt Zöldfa úton, az egyik salgótarjáni szegregátumban, ami a munkanélküliség és a járványszerűen terjedő drogok által sújtott város egyik szomorú szimbóluma.

A Zagyva-völgyben megbújó, hegyek ölelte Salgótarján még ebben a morcos, hideg, szürke időben is olyan, mint egy kopottas ékszerdoboz. Mintha egy rakoncátlan gyerek rakta volna össze terepasztalon mindenféle, a keze ügyébe kerülő városképi elemből – van itt elit villanegyed, elhagyott gyártelep, panelsor, robusztus, a szocialista éra összeszorított munkásöklöket idéző épületeit felvonultató városközpont, és persze tó, patak, körben pedig fenyvesekkel befutott sziklák, bazaltoszlopok és várromok.

A Zöldfa útra egy helyi drogellenes aktivista, Hranek Krisztián invitált minket, akinek tevékenységéről a Partizán készített dokumentumfilmet. Néhány hónapja ugyanis egymaga kezdett harcolni a füst ellen.

Bedrogozott gyerekek az utcán

A füst, más néven fólia vagy kristály valójában a metamfetamin nevű, viszonylag olcsón beszerezhető és rendkívül veszélyes partidrog, ami nagyon elterjedt a magyar vidéken, különösen a szegény és kilátástalan területeken. Ahogy korábban írtuk, a miskei gyermekgyilkosság hátterében is ennek a kábítószernek a használata állt, és ez a szer jellemző olyan településeken is, mint Tarnazsadány, ahol a kormány meghirdette a drogellenes háborút tavaly tavasszal.

Hranek az ötvenes éveit taposó, sportos kiállású férfi, sokáig kidobóemberként dolgozott a környéken. Azt mondja, akkor kezdte harcát a drog felszámolásáért, amikor egy bekristályozott gyereket talált az utcán.

Tizenhárom év körüli volt, remegett, a szemei felakadva. Odaszaladtam, néztem, lélegzik-e, mértem a pulzusát, ordibáltam, hogy »azonnal hívjatok mentőt«, kezdtem masszírozni, és egyszer csak ott termett az apja, kikapta a kezemből, bevitte, hogy nekem ehhez semmi közöm. Hazamentem, leültem az ágyamra, megmondom az igazat, sírtam is, kikészültem; nekem is vannak gyerekeim.

Ekkora elhatározta, hogy senkinek „nem engedi” a drogozást.