Gyarmati Andrea: Szabad megütni egy gyereket?

Gyűlölöm az erőszakot, még olyan filmet se nézek, melyben valaki fájdalmat okoz egy másik embernek; biztos vagyok benne, hogy okos szóval, türelemmel messzebbre jutunk, mint akár testi, akár lelki bántással.

A szülő is ember, tele gondokkal, mégis úgy vélem, nem szabad, hogy eldurranjon az agya és a gyereken csattanjon a frusztrációja.

A rendelőben is gyakori kérdés, hogy: szabad-e megütni egy gyereket?

Zsigeri a válaszom: soha!

Már pusztán azért is így gondolom, mert az életkortól függetlenül sincs joga senkinek megalázni egy másikat; a kiszolgáltatottság kihasználását pedig különösen elítélendőnek tartom.

Sokaktól, sokszor hallottam: „Engem is vertek, mégis jó ember lett belőlem.”

A reakcióm, amit persze tapintatlanság egy felnőtt orra alá dörgölni: meglehet, de szerintem, ha nem vernek, még jobb emberré válhattál volna.

Na de vajon akad kivétel?

Az emberek zöme idővel rádöbben, hogy a szüleinek az esetek döntő többségében igazuk volt.

Én már kicsi gyerekként nagy élvezettel ugráltam a medencébe a tíz méter magas toronyból, miközben anyu tériszonyos volt, és állandóan jajveszékelt, hogy baj lesz ebből, kislányom. De hát én odafönn is biztonságban éreztem magam. (Mellesleg ma is szeretek műugrani.)

Az ötödik emeleten laktunk, a barátnőm a földszinten. Valami rendkívül fontos megbeszélnivalónk akadt, van ez így hatéves korban; alacsony voltam, felálltam egy székre, de lábujjhegyről se láttam ki, kiültem hát az ablakpárkányra, lábbal kifelé, úgy kiabáltam a barátnőmmel.

Hogy leeshetek, s abból komoly dráma kerekedne, eszembe sem jutott.

Anyu belépett a konyhába, és hát azt a pár métert, amit meg kellett tennie, hogy visszarántson az ablakból, nem kívánom senkinek.

Rettenetesen megijedt.

Azt mondta: „Nem haragszom, Anduka, de hogy egy életre megjegyezd…” És jól elverte a fenekemet.

Valóban megjegyeztem, sőt, meg is értettem a helyzetet.

Nem mérgében ütött, nem indulatból.

És soha előtte, soha azt követően nem bántott.

Apukámnál is mindössze egyszer szakadt el a cérna az én jóvoltamból.

A hazugság főbenjáró bűnnek minősült mifelénk.

Nem baj, ha rossz fát tettél a tűzre, ha vállalod, kevésbé haragszunk, igazat kell mondani – ezt vallották a szüleim.

De hát az élet bonyolult.

Anyu hajnalban indult edzést tartani, kettesben maradtunk otthon apuval. Édesanyám tartott a betörőktől, folyton zárt és riglizett mindent, apu viszont utálta a bezártságot.

Amikor anyu kilépett otthonról, én rátoltam a riglit az ajtóra – értelemszerűen belülről. Amikor apu felébredt, morcosan érdeklődött, hogy ugyan ki zárta be az ajtót. A kérdés természetesen költői volt, hiszen kettesben voltunk, és ha ő nem, akkor kizárásos alapon maradok én.

Csakhogy mivel tudtam, hogy apu nem bírja a bezárkózós cirkuszt, azt válaszoltam: „Én nem!”

„Biztos vagy ebben, kislányom?” – szólt a következő kérdés.

Próbáltam tartani magam az eredeti állításhoz: „Biztos!”

Apu keze lendül, de időben lassított, s épp hozzáért az arcomhoz; még szerencse, akkoriban aktívan pólózott, nagyobb pofonra, mint ő, kevesen lehettek képesek az országban.

Aztán ismét kérdezett: „Eszedbe jutott, mi az igazság?”

Eszembe jutott: „Sajnálom, apu, én voltam. És azt is sajnálom, hogy letagadtam.”

Ez is életre szóló lecke lett számomra.

A két fenyítés dacára is hevesen tiltakoznék, ha bárki azt mondaná, hogy szörnyű szüleim voltak, felnőttként mégis úgy döntöttem: én ugyan senkire nem emelem a kezemet, pláne nem a saját gyerekemre.

A leginkább az a megoldás tetszett, amit az egyik páciensem édesanyja alkalmazott.

A kisfia valamin felizgatta magát, és üvöltött, mint egy prérifarkas. Igazi kiborulás, de az édesanyja nyugodt marad, és így szólt: „Lacikám, ha nem hagyod, abba leöntelek egy pohár hideg vízzel.”

Csak ment tovább a cirkusz, remény sincs belátható időn belül a megnyugvásra.

Konyha, pohár víz, és telibe! A kisfiú vesz egy nagy levegőt, elhallgat, leteszi kezecskéjét, és erőteljes hangon, érthetően azt mondja: „Hűűű-lye!”

Anya s fia egyszerre nevették el magukat.

És minden rendben.

Szóval bármi történik is, mindig van visszaút. Hiszek a jó szándékban, a problémák kibeszélésében, abban, ha hibáztunk is, bármikor bocsánatot lehet, kell kérni, s igyekezni kell megbocsátani.

Hiszen a gyerekek is nagyvonalúak, megbocsátják vétkeinket – ha közben érzik a szeretetünket.