Eszembe jut egy történet, amit a kollégám mesélt egy 10 éves állami gondozott kisfiúról. Egy táborban találkoztak egymással, és beszélgetni kezdtek. A kisfiú azt kérdezte a táboroztató kollégámtól, hogy te igazi gyerek voltál? Mert ő nem – mondta, az igazi gyereknek van otthona, apukája meg anyukája.
Ezt Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője mondja a Népszavának adott interjújában.
A szakember szerint a családokból kiemelt gyerekekből akkor válhat mélyen érző, kreatív ember, akiből igazán jó szülő válik majd felnőttkorában, ha az állam, melynek a feladata megvédeni őt, „mindent megad ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a család elvesztésével járó veszteséget és az azzal együtt járó állandó fájdalmat”.
Szilvási Léna úgy véli, sok elkötelezett, jó szakember dolgozik a rendszerben, ám:
Hiányolom a stratégiai gondolkodást, a korrekciót, a vállalt feladatok megvalósulásának értékelését, a párbeszédet. Magukra maradtak azok, akik közvetlenül a gyerekekkel dolgoznak. Nincs gondolkodás arról, hogy érdemben miként lehetne javítani a szakmai- és anyagi megbecsülésen. Nem világos a gyermekvédelmi beavatkozás célja, miközben az egyik legsúlyosabb emberjogi kérdés az, amikor beavatkozunk és elvesszük a családjától a gyereket. Az állam, a döntéshozók darabszámként kezelik a gyerekeket, amiben az érzelemnek semmi szerep nem jut. Legyen ötszöri étkezés, egy ágy, ötváltás ruha, járjon iskolába és ennyi. A fizikai szükséglet kipipálva, de az, hogy a gyerek fejlődésének alapja az érzelmi biztonság, szóba nem kerül.
További megállapítások:
- az érzelmi abúzus mindennapos a kapacitáshiányos működtetés miatt
- szakmai fejlesztések, béremelések nincsenek
- óriási a fluktuáció a gyermekotthonokban, egyre alacsonyabb végzettségű jelentkezőket találnak, a régebbi munkatársak óriási kiégéssel dolgoznak
- a lakásotthonokban egyetlen ember van 12 gyerekkel, a gyermekotthonokban 40 gyerekre vigyáz két felnőtt; így nehéz kapcsolódni az egyébként is lelkileg meggyötört, traumatizált gyerekhez – ez önmagában érzelmi bántalmazás
- a lelkileg sérült, vagy a kezelhetetlen gyerekkel magukra maradnak, mert nincsenek pszichológusok, gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok; eközben 48 gyerek jut egy nevelőszülői tanácsadóra, a gyámok akár több száz kilométer utaznak naponta; így nem lehet minőségi munkát végezni.
Az interúban szó esik még egyebek mellett arról, hogy miért kerülnek be a gyerekek a rendszerbe, és hogy a nevelőszülők kötelező átvilágítása hogyan hat a gyermekvédelemre.
