Makó, 2024 júniusa
„Tessék csak beljebb kerülni! Hát, ez lenne a mi házunk. Ők hárman meg az unokáim. Én nevelem őket kicsi koruk óta, mutatkozzatok szépen be.”
A gyerekek nyolc–tizenegy évesek, mind általános iskolás, szépek, nyurgák, ápoltak. Tapintatosan ki is mennek a helyiségből, amikor a nagyanyjukkal, Patai Mártonné Ibivel letelepszünk a díványra beszélgetni. A környezet szegényes ugyan, de látszik, hogy ebben a házban kínosan ügyelnek a tisztaságra. A falon egy nagy kereszt.
Ibi, ahogy ezt egész életében tette, a szezonban napszámba jár, ebből és a családi pótlékból tartja fenn magát és a gyerekeket. Amit a szezonmunkával – most éppen fokhagymapucolással – keres, abból félretesz télire. Azt mondja, nagyon tud spórolni. A napszámot meg errefelé elég szépen megfizetik.
Belevágunk a közepébe.
Mink, amikor megtudtuk, hogy az uram rákos, tele van mindenütt áttétekkel, a teljes csontozatban, a csigolyában, az összes szerviben is, és haldoklik, beadtuk a kérelmet a büntetés-végrehajtási intézetbe. Hogy hadd halhasson meg itthon, a családja körében. Mert a törvény ilyenkor megengedi a büntetés megszakítását, így hívják ezt, ugye, hivatalosan. Mindegyik orvos, a kórházban, a börtönben, írásban igazolta, hogy menthetetlen az én uram, hamarosan vége lesz. Mert egy embernek, ha vannak szerettei, nem szabadna egyedül meghalnia, még akkor sem, ha bűnt követett el másokkal szemben. Nálunk romáknál ez különösen fontos: mink ilyenkor mind köré gyűlünk és lessük, gondozzuk őt. Megtöröljük, mosdatjuk, babusgatjuk, szeretgetjük, mint egy csecsemőt. Egy nap, két nap vagy egy hét…, mindegy, de körüle kell lenni akkor minden gyerekének, testvérinek, unokájának meg az asszonyának. Mert ő vétkes volt, de akkor is egy ember. És nagyon szerető családapa. Még lehetett volna utolsó kívánsága, mit enne-inna, mit akarna még. Szeretettel akartuk őt a halálba kísérni. Csak így lehet elengedni az embert abba a nagy semmibe, tetszik ezt érteni? Ez a mai napig fáj nekünk.
Tényszerűen a következő történt: miután a börtönorvosok egyöntetűen, írásban is igazolták, hogy Csurár Pál, 56 éves fogvatartott a végstádiumba érkezett rákos betegsége következtében hamarosan és elkerülhetetlenül meg fog halni, a család benyújtotta a börtönparancsnokságnak a büntetés félbeszakítására vonatkozó kérelmet. Ez még 2019 februárjában történt, amit a család később még egyszer megerősített. Ilyen esetben indokolt a határidőn belüli, gyors börtönparancsnoki döntés, akár a sürgősségi eljárás is.
A szükséges formaságokat persze be kell tartani. Meg is jelent Makón egy megbízott rendőr környezettanulmány-készítés céljából. A pártfogói felügyelő is készített környezettanulmányt, körülnézett Ibiék otthonában is. Aztán szépen jelentést írtak az egészről. Ezek alapján a szegedi börtönhatóság úgy ítélte meg, hogy a megjelölt ingatlan (kétszobás, fürdőszobás házról van szó) A véleményező börtönorvos a beteg elhelyezését csak kórházban látta lehetségesnek, s ez a kijelölt intézet a tököli rabkórház lett, ami több mint 200 kilométere van Makótól. Bár a család nagyon szerette volna, szóba sem került, hogy legalább a közelükben, például a makói közkórházban helyezzék el a beteget. Teltek a hetek, eközben a hozzátartozókkal nem kommunikáltak a fejleményekről. Április tizedikén született meg a végleges, elutasító börtönhatósági határozat. Erről az asszonyt valamilyen okból csak kilenc nappal később, április 19-én értesítették,
Ezzel csak Csurár Pálnak volt vége, az ügynek még messze nem. Mindez hat éve történt ugyan, de a férfi esetét nem csak egy azóta is folyó per teszi aktuálissá, hanem az is, hogy a probléma máig, rendszer szinten létezik.
A törvény és valóság
„A kimenőnek, az eltávozásnak a törvény szerint pár formája létezhet” – olvashatjuk a Helsinki Figyelő egyik számában:
- a kimaradás,
- az eltávozás
- és a büntetés-félbeszakítás.
Minden esetben átmeneti, jellemzően rövidebb intézetelhagyásról van szó. A szabaduláshoz közeledő, jó magaviseletű fogvatartottak kérhetik a börtönparancsnokságtól, hogy néhány órára vagy napra elhagyhassák a börtönt abból a célból, hogy a családjukkal lehessenek, közeli hozzátartozójuk esküvőjére vagy éppen temetésére mehessenek, adott esetben vizsgázhassanak, oktatáson vagy képzésen vegyenek részt, a szabadulás előtt munkahelyet vagy lakást szerezzenek, vagy – mint Pál esetében – az utolsó napjaikra meghalni térhessenek haza otthonukba.
A civil jogvédők hangsúlyozzák: mivel mindannyiunk érdeke, hogy ezek az emberek ne kövessenek el újabb bűncselekményt, hanem visszailleszkedjenek a társadalomba, nagy segítség, ha ápolhatják az élő családi kapcsolataikat, és előkészíthetik az új civil életüket.
Elvileg ez így is van, gyakorlatilag azonban a kérelmező raboknak csak pici töredéke kap kimenőt. Természetesen szelektálni mindenképpen szükségszerű, egyáltalában nem kell, nem is szabad minden kérelmezőt kiengedni, mégis, a sorozatos, rendkívül formális, általában minimális indoklással ellátott visszautasító határozatokban tendenciózusan egyfajta háttérmechanizmus érvényesül: sokszor az a benyomásunk, hogy a rabra elsősorban kockázati tényezőként tekintenek, ha nem engedik ki, abból biztosan nem lehet semmi baj, és nem történhet esetleg később felelősségre-vonás sem
– mondja dr. Ivány Borbála, a Helsinki Bizottság jogásza, aki a makói özvegy, Ibi jogi képviselője a most folyó perben.
„Viszont – kérdem én – például Csurár Pál, aki már haldoklott, az ágyából sem tudott felkelni, ugyan miként jelenthetett volna biztonsági kockázatot és kire nézve? Mégis, a rendőri környezettanulmány mechanikusan kiterjedt a makói szomszédságra is: mit szólnának hozzá, nem tartják-e magukra és a környezetre nézve veszélyesnek, ha ez az ember az utolsó napjaira hazatérne a börtönből? Pillanatnyilag is van egy kliensünk: őt az anyja temetésére nem engedték ki, holott jó magaviseletűnek minősítették, és pár nappal később amúgy is szabadult volna. A visszautasító határozatot is késve, már a temetés után közölték vele, és például arra hivatkoztak, hogy nincs elég idő megszervezni a kiszállítását. Hát, őt aztán igazán kíséret nélkül is elengedhették volna, hiszen a szabadulásáig csak néhány nap volt hátra” – sorolja Ivány Borbála, aki szerint sokadrangú, figyelmen kívül hagyott szempont a fogvatartott és hozzátartozójának az emberi méltósághoz vagy a magán- és családi élethez fűződő joga, amit egyébként magasabb szintű törvények biztosítanak a számára: az Alaptörvény vagy a Polgári Törvénykönyv, sőt, nemzetközi jogi egyezmények is.
Levélben megkerestük a BV-t, szerettük volna közvetlenül megtudni,
- milyen alapon szelektálnak, illetve alkalmazzák a törvény adta lehetőséget,
- milyen gyakran történik visszaélés a rabok részéről,
- milyen szempontok szerint mérlegelnek az egyes fogvatartottak esetében.
Írásbeli válaszukban azt közölték, nincs módjukban erről nyilatkozni, viszont a vonatkozó törvény cikkelyeiben, paragrafusaiban el lehet olvasni mindent.
Birtokunkba jutott ugyanakkor a BV Országos Parancsnokságának saját statisztikája, amely a száraz számok szintjén is igen beszédes:
Félreértés ne essék: még a józan laikus számára is természetesnek tűnik, hogy egyes rabok esetében valóban van kockázat. Hogyne lenne. Nyilván nem lehet minden egyes kérelmezőnek „kimenőt” adni, mert igen: megkísérelhetik a szökést, a vélt vagy valós sérelmük miatt a bosszúállást a környezetükben, esetleg a bűnismétlést.
Nyilvánvaló, hogy minden fogvatartott személy és minden helyzet más. Azonban a Helsinki Bizottság jogvédői szerint a BV alapvető visszautasító hajlama már szinte szervezeti kultúrává nőtte ki magát: így szoktunk dönteni, ez eddig bevált, biztonságos, akkor most is így döntünk. Ez azzal is jár, hogy a rabok úgy érzik, értelme sincs kérni.
Ahogy az előbb idézett statisztika is mutatja, azért akadnak szerencsések, akik megkapják a rövid intézet-elhagyási engedélyt. Közéjük tartozott például 2022-ben Kocsis István, a szabadságvesztését töltő korábbi nagyvállalati vezető, akinek az esetét annak idején megírta a Direkt36. Ő három hónap leforgása alatt hatszor, összesen húsz napra hagyhatta ott a börtönt, és szerencsés fogvatartottként az eltávozásai során a paksi atomerőmű ügyében vett részt több kormányzati találkozón is.
Az ilyen jellegű megbeszélés, egy kiemelt beruházás előkészítése természetesen alapos oka lehet a börtönből való eltávozásnak, de az állás- vagy lakáskeresésnek, a fontos családi eseményen való részvételnek éppúgy méltánylandó indoknak kell számítania. Ám, sajnos, többnyire nem így történik
– jegyzi meg Ivány Borbála.
Horror a halál után
És akkor megtörtént velünk az, hogy egy hónappal a halála után hazaszállították az uram holttestét. Mert mi legalább a temetésén akartuk megadni neki a tisztességet, ha már a halálakor nem sikerült. Nehogy már Tökölön kaparják el, mint akinek se kutyája, se macskája. A test tárolásáért és a szállításáért 140 ezer forintot fizettünk, nincs is ezzel semmi baj, a mentőt is boldogan kifizettük volna, ha még élete utolsó napjaiban hazaszállítja nekünk Makóra, de ugyan mi tartott azon a tároláson egy hónapig? Gyalázat, milyen állapotban kaptuk meg! Én rá sem ismertem, azt hittem másvalaki van abban a dobozban. Hát ki kérte, hogy harminc napig tárolják, ki tudja, milyen körülmények között. Ez annyira sértett, hogy is mondjam, annyira embertelen volt
– fakad ki Ibi a makói ház nappalijában.
Pál gyönyörű, drága sírkövet kapott a makói temetőben. Kerül, amibe kerül, legalább ezt megadják neki. Ibi nem sajnálta rá az összespórolt pénzét.
Csurár Pál eseténél is ismertebb Kertész Ferencé, két éve a 444 is foglalkozott vele. Az ő története azért is kirívó, mert sose volt büntetett előéletű, és akkor sem volt elítélt – letartóztatottként kellett meghalnia egy rabkórházban.
Ez az egyedül élő miskolci történelemtanár, Kertész Ferenc egy nap furcsán, zavartan kezdett viselkedni, szomszédai aggódtak érte, ezért tárcsázták a központi segélyhívót. Ez négy éve történt, éppen a Covid idején. A kiérkező rendőrök nem ismerték fel, hogy egy zavart emberrel van dolguk, betörtek a lakásba és lefújták gázsprével. A tanár egy üres borosüveget szorongatott a kezében, ami a dulakodás közben a falnak verődve összetört, és egy szilánk enyhén megkarcolta az egyik intézkedő rendőr karját. Annak ellenére, hogy az elkövetés idején Ferenc beszámíthatósága erősen kérdéses volt, hivatalos személy elleni erőszak miatt vádat emeltek ellene. Noha a zavartsága gyorsan elmúlt, tehát elvileg gyógyultnak számított, tárgyalás nélkül másfél éven át bezárva tartották, pedig ebben az esetben bűnismétléstől, szökéstől vagy a tanúk megfélemlítésétől nyilvánvalóan nem kellett tartani. Fivére és idős anyja is hazavárta a tanárt.
Aztán, miután kiderült, hogy a férfinak rákja van, aminek utóbb áttétei is képződtek, átszállították őt a berettyóújfalui börtönkórházba. A daganat az egész testében szétterjedt. Ügyvédei többször is kezdeményezték, hogy a végstádiumú beteget helyezzék házi őrizetbe vagy akár normál közkórházba, hogy édesanyjával, testvérével és barátaival találkozhasson. A bíróság sorozatosan megtagadta ezt. Skype-beszélgetéseik során fivérének, Lászlónak végig kellett néznie, ahogy Ferenc napról napra épül le. Úgy halt meg a börtönben, hogy bűnösségét nem állapította meg bíróság. László a strasbourgi bírósághoz fordult jogorvoslatért.
Létezik tehát jogorvoslat?
Itthon nemigen van rá precedens. A hazai bíróság egyébként elsősorban nem a BV-döntés helyességét vizsgálja, hanem csupán az eljárás szabályosságát: betartották-e az előírt határidőket, megfelelően kommunikáltak-e közben az érintettekkel, alapos volt-e a döntés indoklása, stb. Ugyanakkor véleményünk szerint sokszor éppen maga az eljárás módja az, ami miatt a legjobban sérül a már emlegetett emberi méltóság és a családi élethez fűződő jog
– jegyzi meg a jogász. „Mivel ezekben az ügyekben az itthoni bírói út általában nem képes hatékony jogorvoslatot biztosítani, elsőként a strasbourgi bírósághoz nyújtjuk be a keresetet. Ibi esetében is így történt. Miután ezt több mint hat évvel ezelőtt megtettük, Strasbourg indokoltnak találta a keresetünket és – sérelemdíj formájában – peren kívüli megegyezést javasolt a magyar állam és a család között. Miután ezt a magyar állam visszautasította, elindítottuk az itthoni peres eljárást is, amelyet első fokon elveszítettünk. Valószínűleg ősszel kerül sor a másodfokú döntésre. Ha itt és a további lehetséges jogorvoslati fórumokon is veszítenénk, akkor a nemzetközi emberi jogi bíróság joggyakorlata alapján már nem lehet olyan akadály, ami miatt elveszíthetnénk a strasbourgi pert. Ha pedig nyerünk, akkor a magyar bíróság fog iránymutatást adni a büntetés-végrehajtásnak, hogy a döntéseikben milyen mértékben kell figyelembe venniük az alapvető emberi jogokat” – magyarázza Ivány Borbála.
Engem nem az a pénz érdekel. Egyáltalában nem. Hanem az, hogyha fizetnek, azzal elismerik, hogy vétettek ellenünk. Engem csak ez foglalkoztat. Mert az igazságnak meg kell lennie! Különben mindennek vége, tetszik érteni?
– néz rám Ibi, Csurár Pál özvegye.
